Arra gondoltam, azért leírom ami ma történt, bár nem valami nagy dolog. Érdekelni sem érdekel szerintem a családunkon kívül senkit. Amúgy csak kiírom magamból tehetetlenségemben, terápiás jelleggel. Kimentem ma az Óbudai temetőbe, mert mi ott szoktunk nyugodni. Együtt a család, ki még kint, ki már bent, egyelőre én még előbbi. Illett már kimenni, mert hol van már halottak napja, de akkor ide pont nem sikerült. Nem is szeretek abban a tumultusban, meg a közösségi térré avanzsáló temetőkben mászkálni... szándékosan nem írtam vurstlit.

Közeledtem a helyszínhez, és furcsának tűnt valami a síron (innen), mert mintha valamivel kevesebb lenne. Bár, néha a kevesebb több. De nem akkor, ha ellopják a családi sírról a márvány névtáblát. Nézegettem, tábla sehol, csak az alá kent hitvány malter. Jól látsz barátom, konstatáltam, ehhez még szemüveg sem kell. Szépen fogyogat a családi síremlék, ami már lassan csak - emlék... Mert gyerekkoromból emlékszem, hogy ellopták a kedvenc kis üvegfalú bronz lámpácskám tetejéröl a keresztet... mit ellopták, letörték amúgy parasztosan. Sajnáltam, sajnálgattam, mígnem egy szép napon nem volt már mit sajnálgatni, mert ellopták az egészet a picsába. Nem volt vele több gond-baj-vesződség. Csak egy csavar csonkja emlékeztetett arra hogy valaha itt állt, de van az az erő - sőt mi több feszítés - amit nem bírt ki. Az ember abban a hitben, hogy a hírek szerint az újrahasznositók csak a fémet lopják, meg is nyugodott - gond letudva. Sehol semmi fém. Ám egy szép napon eltűntek a kővázák is. Na, ezeket sem kell már itt potyára takargatni télire, hogy szét ne fagyjanak. Időközben sajnos a dédszülők után a nagyszülők is lassan ideköltöztek. És mivel a nevük már nem fért a régi táblára, kaptak egy kis márványtáblát a fedőlapra, a többiek alá. Nos, úgy tűnt ezt sikerült a sírrabló mocsoknak levésni. Jó-jó, csak oda volt cementezve, az aranykezű sírköves mesternek ennyire telt, de azért negyven évet így is kibírt. Mígnem jött egy másik mester, akinek nyilván vésője is volt, és takk - egy mozdulat - volt tábla, nincs tábla. Ugyan ki másnak kellene egy ekkora darab márvány, ami ráadásul tele is van vésve? Ezzel kérem munka van, le kell csiszolni, de nem ám smirglivel, újra vésni, miegymás. Utána meg eladni százezerért. Bár, gondolom az igénytelenebbje csak megfordítja, és vés a hátuljára. Ki nézni azt már, ha ő is odacementezi valahová? Hogy itt nyugszik Fekete Lajos tanár és neje? Igen te gané, hogy pusztulj el, mert neked csak annyit jelent ez a darab márvány amit elloptál, hogy kapsz érte egy pár tízest, nekem meg a nagyszüleim voltak rajta, tudod?

Jó, hát így nézett ki a tábla hűlt helye, kár ezt ragozni. Kicsit bóklásztam a környéken, hátha valaki csak szórakozott és elhajította valahová. Mivel láttam feldöntött és beszakadt síremlékeket, szétnyitott sírt csontocskákkal (igen, a híres Óbudai temetőről beszélünk), lehet hogy valaki így tombolta ki magát? De táblácska sehol. Gondoltam, kifelé menet azért beköszönök a temető irodára, hátha érdekli őket mindez. Oda, ahol mindig olyan lelkesen tartják pénzsóvár markukat a százezrekért. Mert a hullatárolás hatalmas biznisz, főleg ha semmit nem kell érte csinálni. Legutóbb közel félmilliós összeget emlegettek egy dupla sír hosszabbításáért, szemrebbenés nélkül. És aki nem óhajtja hogy a rokonság a szemétdombon landoljon, az bizony fizet mint a katonatiszt... 

Természetesen tisztában voltam az esélyeimmel, de azért alázatosan bekopogtam a hivatalba, és megmutattam a telefonnal készített képeket. Ó uram, jött egyből a válasz, ilyesmivel mi nem foglalkozunk. Forduljon talán fel... ó pardon... forduljon talán a rendőrséghez. Bár előbbi esetben több figyelmet szentelnénk önnek. Mert halva tán képviselne némi értéket, főleg míg a rokonok elásatják. De lássa be hogy beront ide élve, fizetni sem akar semmiért, mi nem vagyunk erre berendezkedve. Így számunkra teljesen érdektelen a nyomora. Meglopták? A mi sírkertünkben? Amit elvileg mi őrzünk, kerítéssel védünk, és pénzt szedünk mindenért? Talán jöjjön vissza ha már megboldogult. Mert mi ETTŐL nem leszünk boldogabbak, attól igen!

Ez utóbbi csak az én továbbköltésem, de látva utálkozó arckifejezését, nagyjából ez volt ráírva. Mondom neki, asszonyom, látom magukat totál hidegen hagyja hogy lopkodják a sírokról ami csak mozdítható, csak tudnám akkor mi miért fizetünk? Hát a helyért, kérem - szólt büszkén. És - folytatta - a biztonsági őr kollégák járőröznek is a területen. Mondom, komoly eredménnyel, ez látszik! Miért kérem - háborodott fel - nem állíthatunk minden sír mellé egy őrt...!?

Hű mondom jobb ha megyek, mert az empátia itt pillanatokon belül kibassza a biztosítékot. Ezek meg engem. Azért felmerült bennem, hogy ebben az országban, ahol kétméterenként látni biztonsági kamerákat, mit kamerákat, kamera-csoportokat, mindenhol és mindenre felszerelve, amiket ki tudja kik, hol és minek figyelnek, ahol mindenkit ki és lehallgatnak, megfigyelnek ha akarja ha nem - ott egy milliárdokat kaszáló temetkezési vállalatnak nem telik egy nyomorult térfigyelő rendszerre? Mondván hogy a bentlakásosok nyugton vannak, nincs itt semmi látnivaló? Mint látjuk, azért lenne... ha érdekelne ez bárkit. Ha érdekelne ebben az országban még BÁRMI is bárkit. A rendőrséghez meg nyilván nem fordultam, hogy én erőlködjek - feleslegesen - egy borítékolhatóan "tettes ismeretlen" végű műbalhé miatt. Hát csak ennyit akartam mondani... 

Szegény öreg Citroen Berlingom már a húszas éveit tapossa, és idén ismét műszaki vizsga előtt állt. Már az előző vizsgán is jelezték, hogy ezekkel a küszöbökkel legközelebb nem megy át, ezért a vizsga előtt egy hónappal elkezdtem karosszéria lakatost keresni. Nem utolsó szempont volt, hogy viszonylag közel legyen. Így jutottam el Budakalászon lakatosként ténykedő Mező Gyulához, akinek megmutattam az autót. Megnézte, majd közölte hogy a jobb küszöb végig cserés, a másiknak meg a fele. A megbeszélt időpontban REGGEL odavittem a kocsit, és két új küszöbborítást, hogy azonnal neki lehessen látni. Az első meglepetés ekkor ért. Közölte hogy aznap már nem nyúl hozzá, mert nem ér rá. :( Továbbá fogalma sem volt arról amit előzőleg mondott, és már a két teljes küszöbről beszélt, és magasabb árról. Kérdezte, honnan vettem ezt a fél küszöböt? Onnan hogy maga mondta. Mindegy, végül rávett a két teljes küszöbre, csinálja - csak legyen rendben. Nem szaporítom a szót, a kocsi a megbeszélt péntek helyett hétfő estére kész is lett, de úgy hogy mikor érte mentem, még az alvázvédőt fújkálta rá. Erre mit mondjak - ragadt az egész, de a kocsi kell - elhoztam. Innentől beszéljenek a képek, akkor készültek, mikor közelebbről megtekintettem a művet. Hangsúlyozom, képek nem munka közben, hanem már átadás és fizetés után otthon készültek. Ki-ki döntse el, szeretné-e ilyen állapotban viszontlátni a kocsiját? 

Észrevettem egy fehér csíkot a bal küszöb elején. Mikor a körmömmel megpiszkáltam, egy tenyérnyi darab a kezemben maradt. Sikerült ugyanis az alvázvédőt a koszra és a gyári matricákra ráfújni. Az leoldotta a matricákat, ami teljes méretben levált, íme: 

Végülis korrekt, kilátszik a fém. De nem is kell festék... belül amúgy sem fújta ki, legalább kívül-belül rohad. 

Az alvázvédelem is elég korrektül néz ki, mint egy varacskos disznó, és az új borítást hosszában elvágta, mert az eredetileg felér a gumi alá. Akkor legalább valami emberi módon le lehet festeni, de a tömítő paszta ezt szerinte megoldja, ápol és eltakar, csak be kell mázolni a gány hegesztéseket. Letúrtam az "alvázvédelmet". Csak megnéztem mi van alatta, mert ennek már mindegy. Hát ez:

Így sikerült felhegeszteni. Szép, igényes munka. Legalább a gumi alatt nem látszottak volna ezek a gányolások, csak akkor le kellett volna fúrni 10-20 ponthegesztést. Szerinte ettől a munka kétszer ennyibe került volna, és ezt "így szokták". 

A másik oldal sem járt sokkal jobban, talán ki is gyulladt - ki tudja: 

Itt egy kicsit megfeszegettük, le is jött a festék, fene bánja...

Kicsit sikerült belecsiszolni a gumiba is, de kicsire nem adunk...

 A küszöb vége sem ját sokkal jobban.

Az ilyen munkáknál szokás az ajtókat levenni, az utastér belsejét meg letakarni. Jó ne legyünk maximalisták, a kárpitnak, üléshuzatoknak meg a műszerfalnak nem annyira árt a mocsok, ami csiszoláskor keletkezik. Egyrészt sok munka letakarni, másrészt majd a tulaj kiganézza. Hegeszteni meg csak addig kell, amíg elérjük, kit zavar az ajtó?!

Jó-jó, a hegesztés is beleégett itt-ott a szőnyegbe, de ne legyünk ilyen igényesek. Örüljünk annak, hogy az legalább nem gyulladt ki.

Jutott egy kis alvázvédő a kerékre is, azon legalább jól tapad, ellentétben a küszöbökkel... 

...és talán az illesztések sem annyira sikeredtek, de 1cm-nél jobban nem is áll el... 

A koszra ráfújt alvázvédő, hiába lett színre lefújva - semmit nem számít, a legkisebb ütésre (pl, valaki a sarkával hozzáér) lejön fémig. Mert olyan jól tapad. Sajnos ez már a vizsga után kiderült, ez a sérülés ott keletkezett.

Hát itt tartok most, elég elkeserítő, de ez van. Arról is vetített, hogy a küszöb alját ki fogja fúrkálni, hogy ki lehessen fújni belülről, természetesen ez is "elfelejtődött", fúrhattam ki én. Mivel többet a kocsimhoz nem nyúl, az hétszentség. Saját káromból tanultam, de meg  fogom tenni a megfelelő lépéseket. Szerencsére végig dokumentáltam, és van egy "számlám" is, ami ha másnak nem is, bizonyítéknak megfelel. 

Mindenki döntse el, hogy ezt a minőséget szeretné-e viszontlátni a saját kocsiján? Már azok közül, akit ebbe a lakatosműhelybe visz a balszerencséje. Akiket nem, azoknak nem én fogom ajánlani, talán érthető okokból... 

És végül, ha valakinek nem tetszik, hogy mindezeket megírtam: a képek az átadott "kész" kocsimról készültek, semmit nem tettem hozzá, ez a szomorú valóság. A kocsimat meg akkor fotózom, amikor jólesik. Ha nem tetszenek a képek, rendesen kell dolgozni, és akkor bátran le lehet fotózni az eredményt. Tehát mindez elkerülhető - lett volna! Arról nem én tehetek, hogy ez vállalhatatlan.

Budakalász, 2024. 06. 21.

Szánom-bánom, de valóban úgy kezdődött, hogy nem fizettük be a villanyszámlát. Nem azért, mert nem akartuk, hanem mert az utcánk átszámozása miatt valaki másnak dobálták be a csekkjeinket. Igaz, nekünk meg nem tűnt fel, hogy milyen régen nem érkezett csekk. A csekk valójában senkinek sem hiányzik. Állítólag felszólítottak minket, hogy ha nem fizetünk akkor kikapcsolják, de ezeket a leveleket is bedobálták valahova a csekkek mellé. Ne firtassuk, hogy az illető viszont inkább kidobálta őket, minthogy elhozza hozzánk két utcával arrébb. Mindegy, akik mostanában itt telket vesznek, többnyire ilyen újgazdag tahók. Nem tudják, kik laknak az utcában, de gyakorlatilag nem is érdekli őket. Semmi. De a számokat alapszinten azért nyilván ismerik.

Na, nem is ez a lényeg. Tavaly kapok egy telefont, hogy itt egy ember, jött kikapcsolni az áramot. Hű de jó, kérném a telefonhoz. Kiderül, hogy díj nemfizetés miatt ő most kikapcsol. Nem lehet nála befizetni, nem lehet postán befizetni, mivel ő most leköti, csak ELMŰ-nél lehet befizetni. Annak rendje-módja szerint le is kötött, ezért fizetik, nem azért hogy ember legyen. Hiába mondtam, hogy megyek haza, még délelőtt befizetem. Akkor hová lenne a le és a visszakötési díj?

Tényleg még aznap sikerült befizetni, bár Szentendrén csak úri módon délelőtt kegyeskednek ügyfelet szolgálni, és azt is csak úgy, hogy 11-re ott voltam és már nem kerültem sorra. Délben meg bezár a bót, lezár a rendszer, nincs itt nekünk sírás-rívás! Tetszett volna fizetni!! No sebaj, start be a Kunigunda útra. Ott toporgás a többi lekötött nyomorult között, pár röpke alázás a biztonsági személyzettől, majd kb. két óra leforgása alatt befizetni a hátralékot. Ígéretet tettek, hogy még aznap visszakötnek. Szerintem lekötni is kár volt, de mindegy. Nem abban az országban élünk. 

Kora este megjelentek a reggelről már ismert partizánok, kb. egy perc alatt lett újra áram. Öröm, boldogság. Egészen 2 óra hosszat, amikor is az egész házban elkezdett vibrálni az összes lámpa. Vibrálgat-vibrálgat, majd egy fél óra múlva abbahagyja és megjavul. Nem sok jót jelentett, de most jó, akkor ne zaklassuk a hibabejelentőt. Rövid üzemzavar. Másnap minden rendben. Harmadnap este megint indul a vibrálás, de most a végén nem jön rendbe. Ülünk a sötétében, én próbálom a hibát bejelenteni. Természetesen aznap már senki sehová, majd másnap.

Másnap megérkeznek az ELMŰ szakemberei, nem a már ismertek, és nem azzal a kocsival. Oszlopra felmászás, sopánkodás. Hát ezt meg melyik fakezű bénabakter csinálta? Mondom: nem én, hanem Önök, tegnapelőtt. Ők aztán nem... kiderült, hogy van egy lekötözgető bagázs, azok valami alvállalkozók, kontárok, meg ami kell. Nem én mondtam, ők. Na, lényeg hogy nem jól kötötték, nem húzták meg rendesen, meg ami kell, de most ők majd aztán megmutatják. Úgy is lett, újra van áram, újra öröm meg boldogság.

Így volt ez néhány hónapig, amikor is eljött 2021 április. Egy szép havasesős csütörtökön csattanást hallok, és kezdődik a már jól ismert vibrálás. Minden hunyorog, semmi jót nem jelent. Kimegyek a ház elé, fent az oszlopon arasznyi szikrák ívet húznak két vezeték között. Gyorsan kapcsolom le a biztosítékot, szikrázás megszűnik. Kicsit várok, visszakapcsolom. Áram sehol. Na, a szikrázás tartotta benne a lelket. Telefon a nagyságos szolgáltatónak, hogy szikrázás az oszlopon, és no villany. Ok, jönnek, négy órán belül.

Becsületükre legyen mondva, egy-két óra múlva befutottak, igaz telefonon kellett navigálni őket, mert az átszámozás miatt az istennek nem találtak ide. Érdekes, amikor lekötni kellett, sokkal találékonyabbak voltak. Két partizán jött, mint utóbb kiderült két kocsival, csak az egyiket leállították máshol. Kérdezték mi a probléma? Mondom ha azon felül értik, hogy nincs áram, akkor tudnám sorolni egy darabig... Láthatólag értették, megálltak az oszlop alatt, és nézegették. Igen, mondom ez az oszlop, ennek a tetején volt a tűzijáték. Igen ám, de kiderült, hogy egyikük sem tud oszlopra mászni. Vagy tud, de nem mászhat. Vagy tud és mászhat, de nem akar. Nem is tudom, miben reménykedtek, hogy valahol a földön lesz a probléma, vagy elérik sámliról, esetleg felmászok én?

Tanakodnak, tanakodnak, majd kisütik, hogy kellene hívni kosaras kocsit. Mert ugyan ők szerelni tudnak, de felmászni nem. Ők ilyen földi típusok. Telefon a központnak, hogy kellene kosaras autó. Közben elmennek a másik kocsiért, és az egyik fickó elhúz ügyet intézni. Van idő bőven, mert a kosaras ugyebár nem rakéta, meg a fene tudja hol és mennyi dolga van. Azért egy óra múlva csak megérkezik. Mondom, ha most jön az, hogy a sofőr nem ért a daruhoz, akkor kiugrok az ablakon. ÉS igen. A sorőr nem ért, de az egyik szerelő igen, így feljutnak az áhított magaslatra. Hümmögés-hammogás.

Hát, ez a kötés - amit a legutóbbi profik csináltak - szarrá égett, és nézzem meg! Nézem. Szarrá égett, erről kár lenne vitát nyitni. Meg hogy ez egy ilyen fajta. Nem is kérdezem, hogy akkor miért ilyet tettek fel? Addig is jó lesz? Meddig? Azt mondja, most tett másfajtát. Nagyon köszönöm. Ez hány hónapot bír? Megjegyzem, a lekötés előtt évtizedekig semmi baj nem volt, most csak a saját szar munkájukat próbálják helyrehozni. Azt mondja,ne aggódjak, ezek mind ilyenek, kap egy kis nedvességet, és már annyi is. Érdekes, régen a szakik megpucolták a vezetéket, 30 centi hosszan, jól összetekerték, és 50 évre vasalva. Ezek a modern bekötő szemetek meg hónapokra vannak kalibrálva?

Búcsúzóul azt mondja, még ne nagyon örüljek, mert fent csupa toldott-foldott minden... darabokból van, ki kellene cserélni az egész vezetéket. Gondolom a házig? Vagy csak az oszlopon? Nem avat be. Mondom neki, hogy akkor uccu, mert most kedves kegyedék is itt vannak, no meg a kosaras kocsi és minden cucc ami szem-szájnak ingere, még nézni is tereh - tessék bátran érvényesülni. Ne kelljen már újra az ügyfélszolgálatot szórakoztatnom, a legközelebbi szikrázáskor, elölről kezdve az egész tortúrát. 

És itt jött kérem az a csoda, amiért az egészet elkezdtem leírni, amiért megérte megszületni, végig gürcölni fél évszázadot, és végül megérni ezt a pillanatot. A szerelő szeme elfátyolosodott, a távolba révedt, és látszott milyen nehezen formálja a megfelelő szavakat. Mit mondhatna, valami méltót, ennek a drámai helyzetnek a feloldására? Végül így szólt, maga elé dünnyögve.

NINCS... NINCS NÁLUNK... VEZETÉK...

Kérdem én, vajon a két furgon milyen portékákkal van megrakva, amivel a megmentésemre érkeztek? Van-é benne rokka, hátha szőni-fonni kell, vagy péklapát, liszt és kovász, kemencével, hátha valahol sütni kell valamit? Traktorkerék, egy működő flipper, esetleg grillsütő vagy sílécek, felfújt ugrálóvár, kovácsüllő, napernyő és nyugágyak, egy bála lucerna, hintaszékek és rotációs kapa, netán toronyóra lánccal, amitől egy villanyszerelő - bármennyire is szeretné - képtelen magával VEZETÉKET hozni. Mert ugyan a villany, amit szerel, azon szeret menni ide-oda, de elvileg mehet valami másban is, ha akar - például rézcsőben - oldja meg. Hagyjuk ezeket az ostoba, elavult beidegződéseket.

A rejtély megfejtése még folyamatban. Ők távoztak, én meg órákig álltam leesett állal a házunk előtt, és könnyes szemmel integettem utánuk a zsebkendőmmel. Amikor beértem, még mindig volt villany...

Furcsa holmi az emberi elme. Hogy megfogadunk valamit, ezt aztán soha többet, semmilyen körülmények között. Ha addig élek is. És ha az ember addig élne, baromi nagy bajban lenne. Gyakran halna váratlanul szörnyet. A történet előzménye legalább 15 éves, amikor egy országos központi vérellátóban volt szerencsém véremet hullatni, a nevét most diszkréten elhallgatom, mivel egy ilyen van összesen. Ketten mentünk az akkori párommal, ő nagy hős volt, és sokszoros harcedzett véradó. Be is pattant elsőnek a székbe, mivel a megszokottól eltérően most kivételesen nem szórták ki amiatt, hogy kevés a vasa. Mert az nem teljesen mindegy, ha amúgy nincs vér. Nem akarom a történetet sokáig húzni, addig-addig döfködték a karját vénát keresvén, amíg egy pöttyet elájult. Nem soká, de az pont elég volt ahhoz, hogy kivigyék és villámgyors felpolcolást követően próbálják meg életre pofozni. Igen, valóban nem kellemes érzés, amikor egy kisebb nővér team tart szeánszot az ember karja felett, bemutatva egymásnak szakmájuk minden mesterfogását, de amúgy egyik sem tud vért fakasztani. 4-5 próbálkozás után az embert kezdi elhagyni a korábbi lezser magabiztossága.

Én sem voltam sokkal szerencsésebb, mert viszonylag hamar megszúrtak, de egy véletlen oldalpillantás során feltűnt egy kisebb vértócsa, ami alattam gyülekezett diszkréten. Mármint szerény pamlagom alatt, amin épp heverésztem. Nem lustaságból, ez a szokás. Azóta sem tudom, hogy sikerült ezt így elszúrni - szó szerint - de valahogy a tű mellett is jött az anyag, és a csövön lefolyva a linóleumra csepegett. Én sem lettem valami jól a látványtól, de azért annyi erőm volt, hogy jelezzem egy arra járó nővérnek, szerintem ez így nem jó. Érdekes, akkoriban nem nem ült végig az ember mellett egy nővér, mint mostanában, hanem ide-oda rohangáltak az ügyfelek között.

Jó, elismerem hogy nem tartott ez olyan sokáig, a tócsát is elég hamar feltörölték, a papírvattát kidobták, mintha mi sem történt volna, de én akkor mégis megfogadtam, hogy ide többé be nem teszem a lábam. És még az a vád sem érhet, hogy hamar feladtam, mert korábban volt már ott minden, a csőbe alvadt vértől az átszúrt vénán át (mert ha koravén a véna, mellé megy néha - Romhányi József után szabadon). Aminek az eredménye hetekig látszó kéttenyérnyi sárgás-zöldes-lila folt a könyökhajlatban, amit bármelyik drogos is megirigyelne. Láttam is rosszalló tekinteteket, az időtájt inkább hosszú ujjú ingeket viseltem. 

Volt egy rövidebb kitérő is, amikor egy váratlan fordulattal kiselejteztek egy véradáson, aztán még egy véradáson, és a harmadikon feketelistás is lettem. Mert magas a hemoglobin szintem. Senki nem tudta, hogy ilyenkor mi van, de a végén a hematológián kötöttem ki. Biztos ami biztos, ki kell vizsgálni. A doktor úr nagyon tréfásan fogta fel a dolgot, mondta, hogy látom az úr nagyon bővérű... És hogy erre találták ki régen az érvágást, de most már remek új módszerek vannak, amit csapolásnak hívnak. Mégsem vágás, egyből máshogy hangzik. Járogattam csapolásra, ami olyasmi mint a véradás, csak gyakrabban van, vastagabb tűvel, és a vért a végén megsemmisítik. Állítólag. Mert szerintem hemoglobin ide vagy oda, abból még bármilyen vérkészítmény előállítható, és ha már kevés a vér ne urizáljunk, mégsem AIDS forog fenn, csak egy egyszerű kis bővérűség. Akinek ez menti meg az életét, annak baromira mindegy, majd a szervezete megoldja. Tudni kell, hogy a nővérkék mindig bennfentesen mosolyogtak: ja, maga véradó volt? Előbb-utóbb mind itt köt ki. De miért? Mert a szervezet túltermel. És mi a megoldás? Csapolás. Miért, az nem véradás? De. És akkor ez mire jó? Hogy nem üti meg a guta. Hát ez biztató. Meddig kell járnom erre? Hát, már egész életében, uram. Kérdezem az orvost: van erre megoldás? Nincs. Gyógyszerrel sem akarom kezelni, mivel maga nem is olyan krónikus, bár a felső határ felett van, ha élsportoló lenne, akkor ez teljesen normális. De nem vagyok az! Akkor nem az. És majd adhatok vért valamikor? Nem, ha egyszer már kiselejtezték, akkor többé nem adhat. Köszönöm, ennyit akartam hallani. Illetve... talán nem is akartam ezt hallani.

Történt egyszer, hogy a Cora áruház előtt ténferegtem, ahol észrevettem egy véradó buszt. Hogy miért pont ott, fogalmam sincs, előtte soha nem láttam. Mint egy körözött bűnöző odasomfordáltam, rettegve hogy a képem már ki van ragasztva a pult alá. Notórius alkalmatlan véradó. Elnézést, itt lehet vért adni? Igen. Könyve van? Igen. Tessék oda leülni, kérdőívet töltsön, megszúrjuk az ujját. Alkalmas! Alkalmaaaaas? Én? De kérem, az hogy lehet? Nekem a hemoglobinom ugye...Ja, az kicsit magas, de ennyivel még simán lehet adni. Hát jó. Akkor adok. Így lettem ismét véradó.

Azóta szinte töretlen a karrierem, voltak kalandok természetesen, mert ha már vért ad az ember, az tulajdonképp neki jó, tehát szenvedjen meg érte. Van egy kedvenc nénim, aki megkérdezte ugyan, hogy honnan szoktam adni, de aztán közölte hogy ő onnan soha nem tudott, és nem is akar venni. Mondtam, hogy pedig már pár embernek sikerült. Csak azért kérem onnan, mert a felesleges kutatófúrásokból már elegem van. Akkor álljak sorba a kolléganőjénél újra. Köszi! Marika! Marika odanéz - vegyél már vért az úrtól onnan a külső vénából - ok, mondta Marika, és közben visszakézből már be is szúrta oda, ahová én kértem - és oda sem nézett. Mit szólsz, milyen az élet?

Na kérem, ezután a rövid kis bevezető után térjünk rá erre a bizonyos meg nem nevezett országos központi vérellátóra, ahol egyszer csak találtam magam... persze nem véletlenül. Hanem szenilitásból. De ez most mindegy. A megszépítő messzeség. Történt egyszer, hogy egy szép december 27-én jött a levél: jöjjenek jöjjenek, mert kevés a vér, főleg így ünnepek alatt, és nagyon kell a vérlemezke. Nézem a naptárat. Adhatok? Adhatok. Akkor go! Na de hová? Nézzük a listát, első kerületben leszek - közel van akiről álmodtam, róla álmodtam az éjjel - akkor legyen az. Segítsünk, vigyünk vérlemezkét, bár fogalmam sincs hol keresendő ez az alkatrész. Viszem az egész vért, nyilván közte lesz. Meg is érkeztem, egy szép december 30-i napon, fél 11 körül. Már az előtérben is bajsejtelem gyötör, itt legalább 50-60 ember nyomorog, áll-ül-sétálgat. Az rengeteg. És ezek mind korábban jöttek nálam. Kérdés, milyen stádiumban vannak? Mindegy, előttem vannak. Jó, ráérünk, kitöltöm a 300 kérdésből álló teljesen felesleges, bemondáson alapuló kérdőívet, nem volt mostanában terhesség megszakításom és aggályos kapcsolatom férfival. Én ezt persze tudtam, csak most még megnyugtatóbb. 56-os vagyok, na nem Dózsa Laci, csak úgy spontán. Most a 38-as számot hívták vizsgálatra. Biztató. Üljünk le, és bizakodjunk. Telik-múlik az idő, eltelik két órácska, és nem történik semmi. Hacsak az nem, hogy befut az ATV stábja, csininéni szőke loknikkal, meg három léhűtő, és betörve a véradó szobába elkezdenek kis színes riportot készíteni, ha kell ha nem. Hogy jaaaaaaj mennyien jöttek el kérem vért adni. Az senkinek nem tűnik fel, hogy jaaaaaj mennyien eljöttek, és a 6 ágy közül csak egy vagy kettő foglalt. Nem lehetne esetleg felpörgetni az eseményeket? Addig is keressük az első véradót, aki 18 éves, és apukája kísérte el. Kíván nyilatkozni? NEM! Inkább vért adnék végre. Nyekk. Csalódott loknik. Akkor vágóképeket veszünk fel, aki nem kíván szerepelni, menjen ki, vagy forduljon el...

Ezenközben csak azt figyelem meg, hogy vizsgálatra már fél órája nem hívtak be senkit. Áll a sorszám. Óvatosan a pulthoz megyek, és megkérdezem, hogy esetleg a doktor úr odabent kisebb műtéteket is végez ambulánsan? Mert ennyire azért nem öl bennünket az unalom, segítőkészség ide vagy oda... Hölgy nem nyilatkozhat. Én szeretnék, de nincs kinek. A stáb már elment. Váratlanul kinyitnak egy ajtót, és egy nővér kiszól, hogy ő elkezd vért vizsgálni és vérnyomást mérni, hogy haladjunk. Megdöbbenek. Ennek a rengeteg embernek még nincs laborja? Mi a jó ég zajlott eddig? A rengeteg ember az ajtóhoz tódul. Én nem tódulok sehova, mert a sorszám 55-ön áll. Ha én most tódulok, akkor lekésem a dokit. Így csak fogom a fejem, hogy belemegyek, és ez a jóember még elküld laborra, ahol most 40 ember áll sorban. Ez minimum még 2 óra... 

Ekkor viszont rám mosolyog a szerencse, és kiderül hogy a doki is vizsgál vért. Ami csak azért lep meg, mert mire az orvos elé kerül az ember, más helyen ezen már régen túl van. Nem az orvos dolga. Hát itt nem ez a divat. Tehát benne van a pakliban, itt több mint két óra elteltével derül ki, hogy a páciens mégsem alkalmas valamiért véradásra. Mert itt szó szerint páciensnek kell lenni, ami mint tudjuk azt jelenti "türelmes". Így járt egy srác is előttem, aki két és fél órát ült sorban, mire egy nem túl régi tetoválása miatt kiselejtezték. Mondta is, hogy ha ez előbb kiderül (mondjuk a 300 pontos hülye kérdőív kitér erre), akkor nem töltötte volna itt feleslegesen a fél napot.

Na, én meg adhatok. Tessék! Minő szerencse, vérnyomás kicsit magas (ami nem csoda az előzmények alapján), hemoglobin rendben, hajrá. Bejutok a szentélybe, végre elkérik az adatlapomat és a könyvecskémet. Erre megszólal a rádióban egy dal. "Szeretném a homokórát megállítani, szeretném az emlékeim elfelejteni". A hölgy nem érti, min röhögök. Drága, semmibaj, csak muszáj röhögnöm. Én is szeretném, a mai délelőtt után. És röhögök. Kínomban.

Becsületére legyen mondva, a nővérke simán betalál a tűvel, és oda ahová mutatom, nem veszekszik. Sínen vagyok... Közben hallom, a mellettem lévő delikvens megkérdezi, hogy megkaphatja-e a kitűzőjét, mert ötvenszeres véradó. Mondják hogy persze. Elmegy a nővér, majd lógó orral visszatér. Mégsem kaphatja meg. Sajnos nincs 50-es. Elfogyott. Hol is lenne belőle, mint a nagy központiban? Minden más van. Kérdezem, mi az a minden más? Azt mondja, tíz- húsz- harmincszoros, amit akarok. Mondom, akkor nekem is jár egy 30-as? Hát maga már harminckétszeres... mondom igen, de én még soha nem kaptam. Soha? Soha. Akkor kap.

Vér csörgedez lefele. Biztat, hogy jön ám szépen. Megnyugtat. Közben periférikus hallásomat megüti egy izgatott hang, hogy Zsuzsika gyere csak... ez általában nem jelent jót. A tőlem második ágyon fekvő pasassal valami nem stimmel. Indul a már korábban emlegetett "Ki Mit Tud?". Azt a hölgyet is mozgósítják, aki amúgy a bejáratnál a véradókat fogadja, adja a zacskót, és a szaloncukrot. Ő biztos már látott ezt-azt. Már ketten kísérleteznek, pasas sápad, mosolyog - de már nem természetesen. Tessenek csak... Belép egy harmadik hölgy, magas, határozott, sötét rövid haj, szemüveg. A másik kettő felragyog, sóhajt... a Mágus. Gyere nézd meg kérlek... Mágus odamegy - nem tudni orvos vagy nővér - nézeget, tűt mozgat. Orrát dörzsöli. Majd kimondja: sajnos roncsolódott a véna. Olyankor ez van... elfordulok. A folytatásra nem vagyok kíváncsi. Szegény pasas, láthatólag rosszul van...

Mi elkészültünk, jól vagyok. Szerencsém volt. Hurrá, tessék kihúzni, ragtapasz rá, és mennék is. Mert nagyon gyorsan elrepült ez a három óra, akár az ólomszárnyú betonbagoly. De így fél kettő felé az ebédet már el is szoktam felejteni, viszont ma még eszembe sem jutott. Kapom a szaloncukrot (jó lehet valamire) és a zacskó lencsét, amit ugyan nem értek, de elteszem. Végre visszaszerzem a kabátom és a táskám. (Ja az öltözőszekrény százassal működik, hogy egyszerűbb legyen. Jó vele vergődni így félkézzel). És ahogy Fábry mondaná, a megváltó meglehetősen profán kontextusban való emlegetése közepette menekülök ki az utcára. Hát, van ahol semmi nem változik... én ezt nem hiszem el... és hogy én mekkora ökör vagyok... ide sem teszem be többé a lábam!!!

...na, vajon ezúttal meddig tudom betartani?

Hogy mi a baj? Mondhatnám, hogy semmi, de ez nem lenne igaz. De a fő baj az, fogalmam sincs pontosan mi a baj. Mik a bajok? Mi az, amiből ez az egész katyvasz összeáll? Valami nagyon nem stimmel, úgy általában. Egy barátom azt mondta, írjál le mindent, ami az eszedbe jut. Jól van. Akkor írjunk le mindent, rendszer és válogatás nélkül.

Nagyon komoly baj van a barátokkal. A barátoknak hitt emberekkel. Az eddig barátoknak hitt emberekkel. Kiderül, hogy 80-90 százalékuk csak akkor talál meg, amikor neki szüksége van valamire. Felhív, váratlanul. Kínosan próbálja elodázni, hogy mit is akar, mintha minimálisan is érdekelné mi van velem, de nem. Valójában csak arról jutottam eszébe, amit meg tudok neki oldani, mert értek hozzá, csináltam már ilyet, vagy van valami ismeretségem. Rá kell kérdezni, meddig körözünk még afelett, hogy ki hogy van, és mikor derül ki mit szeretnél valójában. Te mit szeretnél? És ez mitől jó nekem? Az öröm, hogy eszedbe jutottam, és segíthetek? Ez a százalék barátként is tűnik fel. Ez a százalék kihasználja, hogy ragaszkodom hozzájuk. Hogy valamiért kedvelem őket. Hogy abban a téves illúzióban ringatom magam, hogy vannak barátaim, ismerőseim, lám-lám itt a fészbúkon is mennyi és mennyi. Hogy rájuk lehet írni, hogy foghegyről még válaszolnak is egy-két szót, na már ha borzalmas elfoglaltságaik ezt megengedik. De általában lepasszolás. Néha találkozni is lehet velük természetesen ha megkeresem őket, hogy találkozunk-e? Megyek arra, járok felétek, nem futunk össze, ehetnénk/nézhetnénk/csinálhatnánk valamit. Ilyenkor természetesen elfogadják, hogy mindenre a vendégeim, már a formaság kedvéért sem kapkod senki a pénztárcája után fizetéskor. Te akartál látni, nem? Ráértem, nem? Szakítottam rád időt. Természetesen nem várja el az ember, de mégis... a beígért viszonzások... hogy majd legközelebb én jövök. Járok ám felétek, és akkor ide megyünk meg oda is. Aztán eltelik pár hónap, esetleg év... Nem járt erre, van ilyen. Ettünk, ittunk, elment, elfelejtjük. Majd előkerül. Különösebb igény nincs rá. Ha egy évre eltűnik, vagy örökre, az sem tűnik fel. Senkinek. Aztán van a másik véglet, aki viszont eljön. Beköltözik napokra. Mindent elfogad, kiélvez, mintha ez neki járna. Pusztán azért, mert él. Aztán távozik, távoznak. A bezengett "ajándékot" - ha volt egyáltalán - elfelejti átadni. Ennyi volt, egy sor sem hogy hazaértem. Köszi mindent. Eltűnik. Azóta egy sor sem. Biztos nagyon szar volt itt. Nekem meg nagyon drága... bizony, drága! 

Nem kellenek a viszonzások. Nem kell a pénz, ajándék. A rágondolás, a figyelmesség viszont annál inkább. Egy köszönöm. Ami nem kerülne semmibe. Néha csak ráírni, mi van veled? Élsz még? Hogy megy a sorod... nem, nem akarok semmit, csak kíváncsi voltam. Van egy jó borom, nem isszuk meg? Van egy jó előadás, tudom hogy érdekel, nem nézed meg? Mikor jössz, tudok jegyet... Nincs kedved egyet dumálni? De. Lenne. Majd számítok a véleményedre. Volt rá példa. Megírom. Órákat töltök vele. Szóra sem méltatják. Válaszra sem. Vagy elmondom. Megsértődnek. Nem lesz több ilyen.

Aztán, van némi baj a kihasználósokkal. Ezek nem barátok, csak ismerősök, kollégák, innen-onnan - vegyesen. Nem barátok, talán néha annak tűnnek, vagy szeretnének feltűnni. Roppant közvetlenek, viccesek vagy barátságosak - amikor nekik az jó! Előszednek ha kellek, menjünk ide, intézzük el, nézzük meg, gyere meghívlak, csak vigyél el. Ha akarsz, fizethetsz is. Most én következem... ja nem bocsi, nincs nálam pénz. Érezzük jól magunkat, most jó vagy, mert nincs más. Nincs más társaságom, sofőröm, segítségem. Majd folyt köv, megdumáljuk. Legközelebb én jövök. Szólj, ha neked is bármiben... aztán olyan esetben soha nem alkalmas, mert most a család, most haza utazom épp, most meg vissza, most mással találkozom, most meg magammal. De soha nem alkalmas. Csak amikor nekik kell, akkor nincs időbeli és térbeli akadály semmi. Nekik társaság kell, asszisztencia, közönség, statiszták, mikor mi. Teljesen mindegy kicsoda, micsoda, lehetőleg legyen pénze, kocsija, és ne legyen büdös, lehessen vele beszélgetni, esetleg hasznos információkat szerezni tőle. Unalom ellen, kötetlenül. Semmi más. Nem is kerülhet szóba. Hétfőről péntekre visszavedlik kollégává/szomszéddá/ismerőssé. Ha rá merészelsz írni, vagy telefonálni, lepasszolós. Foghegyről de inkább egyáltalán nem. Mit háborgat ez? Tudd hol a helyed, te kolléga vagy, ismerős, ennyike. Majd előkaplak legközelebb, talonban tartlak félmelegen, kedves vagyok, haver vagyok, beveszed. Most van más közönségem. Most ez a jobb. Ne aggódj, majd megtalállak, addig menj vissza az ágy alá a helyedre.

Csakhogy a kozmikus kiegyenlítődés az adok és a kapok egyensúlyára épül, és ez lehet alapja egy jó kapcsolatnak. Nem feltétlen csak barátságnak, minden kapcsolatnak. Amit ti szeretnétek, drága nem-barátaim, a kapás és kapás törvénye - nem működik sokáig, mert a balek egy darabig balek, lehet hogy még élvezi is hogy annak nézik, sőt azt hiszik nem látja. Érdeklődve figyeli, ki meddig merészkedik? De aztán nagyon elbillen a mérleg, és felborul az egész hazug történet.

Van itt baj a kollégákkal is. A kollégák félnek, bizalmatlanok, konspirálnak és elégedetlenek, sértettek és sértődöttek, frusztráltak, és ingerültek. És tudatlanok. Végtelenül és reménytelenül tudatlanok. Jó, nem kell hozzá érteni. A számítógéphez senkinek sem kell érteni, bár mindenki azt csépeli, azonnal ahogy munkába áll. De nem kell hozzá semmi, képesítés és képesség. Oldja meg más. Én csak telefonálni tudok, meg nyomkodni a gombokat. Gondolkozni nem. Az autóvezetéshez jogosítvány kell, a számítógép püföléséhez semmi. Pedig adott esetben többszörös károkat lehet okozni vele, mint bármilyen gépjárművel. És kár, hogy mindez azokon csattan, akik nap mint nap kényszerülnek velük érintkezni, és ráadásul elég sokukkal. És akiken mindezt ki lehet élni, szinte büntetlenül. Mindenki fél, sutyorog, elméleteket gyárt és terjeszt, klikkekbe tömörül és pletykálkodik. Nem jó. Csupa rossz energia...

Baj van a munkahellyel is, a rengeteg és sokszor teljesen értelmetlen feladattal, a jövőtlenséggel, a kiszámíthatatlansággal, a laikus döntésekkel, a másoknak az erő (és a protekció) pozíciójából való kalapálásával. A soha nem lesz ennek vége, soha nem lesz jobb de főleg soha nem lesz tökéletes kilátásával. A mindig baj van érzésével. A mindig készenlétben kell lenni érzésével. Az úgyis rajtam csattan megszokásával. A kollégák fejezetében leírt hozzáállás rajtam való lecsapódásával. Az urambátyám rendszerekkel. Az ilyesmi soha nem szűnik meg, maximum a személyek és a leosztás átalakul. De az gyökeresen. Nem jó, hogy "meddig mehet ez még"? És mi lesz utána?

Baj van itt a lányokkal. A volt lányokkal - na azokkal komoly - és a még szóba jöhető lányokkal. Erről is akartam írni, de rájöttem, hogy szinte tökélesen megegyezne a "kihasználósokról" írottakkal. Emiatt nem írom le újra, inkább ahogy a programozásban használtuk, "go to kihasználósok". Annyit kiegészítésül, hogy a kiáltások nem jók. Ahogy kinéz, a korombeli, korban passzoló nők vagy stabilan foglaltak, és rég elkeltek, vagy ezerszer csalódott megkeseredettek, ezer rigolyával, esetleg ribancok vagy full defektesek. Szabad, normális és korban hozzám illő női élőlény, aki még ráadásul tetszik is - nem létezik. A fiatalok vén szarnak néznek, némi lenéző jóindulattal elviselnek, ha (go to kihasználósok). Ott a vége. Azt szoktam mondani, hogy nagyon szánalmas, ha az embert már csak a pénzééért szeretik. Hát, ez tagadhatatlan. Ennél csak egy jóval szánalmasabb van, ha már azért sem. Kell ez az embernek? Aligha. Hagyjanak engem békén. Na ezzel legalább nincs gond.

Vannak gondok az ismeretlenekkel. A forgalomban hadakozókkal, akik kicsinálnak az agresszivitásukkal, mire bejutok dolgozni. A sok idiótával, akinek megszűnt a külvilág. Aki vezetés közben is csak a hülye telefonját nyomkodja, és megy jobbra-balra. Ma vártam egy lámpánál, és a látókörömben kb. 10 ember volt egyszerre, férfi-nő, idős, fiatal, gyerek vegyesen. Kilenc a telefonjára meredt, mint egy zombi. Tízből. Micsoda egy idióta nemzedék ez? Gond van a magyar autópályák idiótáival. A külső sávban kilencvennel araszolókkal, és a belső sávban száznyolcvannal nyomuló, villogó agresszív idiótákkal. Egyszerűen képtelenség normális sebességgel, normális tempóban közlekedni ezek miatt. Gond van a takarítókkal, mert takarítani kell, gond van a buszsofőrrel, mert buszt kell vezetni. Gond van a rendőrrel, mert szolgálni kell és védeni. Miért utálja mindenki, amit csinál? Azért mert szar körülmények között, és gombokért dolgozik? Ez alighanem lehet az oka. Hogy kényszerből csinálja, és utálja? Alighanem ez is. De miért csinálja? Mert nincs jobb. Ettől ingerült mindenki, és nyomorítja meg a másikat is. Mert neki se legyen már jobb napja. Ja, és legfőképp elegem van a mindezt kihasználókból, a korruptakból és mindent erőszakosan ránk kényszerítőkből, és a nyomort és az ellentéteket mesterségesen generálókból, a hazudozókból, és manipulálókból, az eredményeket hamisítókból, a félremagyarázókból. Egy szóval mondjam? Nem mondom, mindenki tudja. Velük nagyon komoly gond van.

Baj van a szándékos túlszabályozással, ami csak az átláthatatlan szabály özönre, és az ezek miatt kiszabható büntetésekre van kitalálva. Mert kell a bevétel. Mindez álságos környezetvédelem, egészség, biztonság, zöld mozgalom és minden más hasonló szar maszlagok mögé gondosan elbújtatva. És természetesen szigorúan a mi érdekünkben. Véletlenül sem a hatalmas bevételek miatt. Hiába van kertem, gondoskodnak hogy még itt se érezzem jól magam, nem égethetek, nem füstölhetek, nem zajonghatok, nem vághatok ki fát, nem nézhetek jobbra meg balra. Nem csinálhatok semmit. Esetleg a kertbe még kimehetek? Amíg meggebedek, mert gyűjtöm a füvet meg darálom a zöldhulladékot, mindenesetre. De nem ám élvezni, mert még valamit kitalálunk!

És mindez mióta? Összességében már régóta, de nagyon élesen azóta, amióta fent voltam a hegyen. És a hegyről messzire ellátni, legyen az a Dobogókő, vagy egy hegy Peruban. Ott fent bámészkodtam, és nyugalom volt, gondolkoztam, hogy miért nincs ez mindig így? Miért megyek én le abba a mocsárba? Hogy pénzt keressek arra, hogy ezt a szaros meddő rendszeremet fenn tudjam tartani, és holnap meg holnapután is legyen ruhám, benzinem, erőm lemenni ugyan abba a mocsárba? Elég önmagába visszatérő folyamat... különösebb értelem nélkül. És ahogy előre láttam, lementem, mocsár, forgalom, munkahely, lehúztak, leszívták az erőmet amit gyűjtöttem fél óra leforgása alatt. Lehet, hogy keveset gyűjtöttem? Lehet hogy a mocsár ilyen feneketlen? Hogy lehet ebből kimászni? 

Szóval nem tudom. Baj van itt sok mindennel. És általában, baj van ezzel az egésszel... :(

2016. február közepén szenvedtem balesetet, melynek során nyújtott karral elestem, és a bal vállam megsérült. A körzeti orvosom szabadságon volt, de telefonon annyi útmutatást adott, hogy nem hozzá, hanem a szentendrei sebészeti traumatológiára kell mennem. Ezekkel a balesetekkel amúgy is oda küldik a betegeket. Itt egy idősebb orvos, név nélkül dr. Kún László vizsgált meg, elküldött röntgenre, mert a karomat egyáltalán nem tudtam felemelni. Ő valószínű még nem értesült, hogy a szervezetben újabban vannak izmok, inak, porcok, amiket egy röntgen sajnos nem mutat. A felvétel alapján csontsérülést nem látott, ezért boldogan hazaküldött, hogy „borogassa, és kenegesse valamivel”. Mikor kérdeztem, mi az a valami, annyit mondott a patikában tudni fogják. Amikor megemlítettem, hogy ezektől a valamiktől nekem fájni szokott a gyomrom, azt mondta: akkor kérjen valami gyomorvédőt is. Egy hét múlva meg kontroll. A gondos orvosi utasításokat betartva töltöttem a következő hetet.

A következő héten viszont már más orvoshoz kerültem, dr. Kovács Csabához. Dr. Kúnnak nem volt érkezése betegekkel foglalkozni. A rendkívül nyegle Dr. Kovács valószínű helyettesített csak, nem is foglalkozott a panaszaimmal, nevezetesen a tartósan fennálló erős fájdalommal és hogy továbbra sem mozog a karom. Kioktató hangnemben a tartásomat kritizálta, na meg hogy fogyni kellene – mert nyilván nem mozgok eleget - mindezek után haza akart küldeni. Kifejezett kérésemre végül átirányított az Orthopédiára, bár kijelentette, hogy egyáltalán nem tartja indokoltnak. Itt a már rendkívül erős fájdalmat Diprophos + Lidocain injekciókkal kezelték. Az injekció sorozat hatására a fájdalmak egy időre megszűntek. Sajnos a szteroid elvonás következtében utána viszont még erősebben jelentkeztek, mint eredetileg. Mivel senki sem foglalkozott a panaszaimmal, hónapokig különféle tablettás fájdalomcsillapítókat szedtem, mint Donalgin és társai.

Zárójeles megjegyzés. Dr. Kovács a többi osztály orvosaival és nővéreivel is úgy beszélt telefonon, hogy a nővér a fülem hallatára megkérdezte az orvosát: ki ez a nagyképű hülye pöcs a traumán? Helyettesít?

Mivel állapotom nem javult, kérésemre az orthopédián adtak két beutalót, egyiket a János kórházba, Dr. Kiss Jenőhöz, a másikat pedig a Sportkórházba. Utóbbira azt mondtk, sajnos ide hivatalosan nem utalhatnak be, vagy fogadnak - vagy sem. Tehát először a János kórházat kerestem meg, de fenti szakorvos hosszabb ideig távol volt, és időpont is csak több hónap múlva volt hozzá. Viszont a névre szóló beutalómmal más nem akart fogadni. Végül sikerült mégis egy orvos elé kerülni. dr. Boross György adjunktushoz, aki megvizsgált ugyan, de kiderült róla, hogy ő nem váll, hanem kézsebész. Annyit viszont megtett, hogy átirányított egy váll-specialista kollégájához, és addig is adott egy MR beutalót. Ezt sikerült – nyilván magánúton - viszonylag gyorsan megcsináltatni, hogy már a vállsebészhez az MR lelettel mehessek. A lelet különféle szakadásokat és más elváltozásokat mutatott. (a lig. Subscapularis durván degenerált). A vállsebész egyértelműen a műtéti beavatkozást javasolt, de közölte, hogy a vállam összerakásához szükséges szettet a János Kórház nem tudja megrendelni, mert nem támogatja az OEP. Kérdésemre, hogy nem vehetném-e meg én, nemleges választ adott, mert „ez nem így működik”. Azt javasolta, hogy keressem fel a Sportkórházat, mert talán ott támogatott ez az endoszkópos műtéti eljárás. Ennek előnye lett volna a viszonylag rövid lábadozás, a nagy feltáró műtéthez képest.

Felkerestem a Sportkórházat, és felhasználtam a Szentendrén kapott „bianco” beutalómat. Három héttel későbbre kaptam is egy időpontot. Dr. Pavlik Attila vállspecialista főorvoshoz, aki lelkiismeretesen áttanulmányozva a leletet, szintén azonnali műtét mellett döntött, a hagyományos módszert választva. Ehhez nem kell a fent említett szett. Viszont neki másnap 3 hétre el kellett utazni az Olimpiára, ezért a műtétet ez utánra tudta csak kiírni. Így további három hétig várnom kellett. Az műtét oka: nagy kiterjedésű rotátor köpeny szakadás. A műtét 2016. szeptember 1-én történt, amelynek során a zárójelentés szerint „narcosisban subacromiális decompressziót, és subtotális rotátor köpeny transossealis rekonstrukciót” végeztek. Dr. Pavlik Attila elmondta, hogy a sérülést a baleset után azonnal műteni kellett volna, mert már nem lehetett a szakadások jó részét összevarrni, ennyi idő elteltével.

A műtétet egy hónap rögzítő sín viselés, majd kb. fél éves gyógytorna és fizikoterápiás kezelés-sorozat követte. Ez kb. 2017. április elején ért véget, mert megállapították, hogy további javulás nem várható. Az év hátralévő részében a rendszeres mozgás hatására a vállam állapota valamit javult, mozgástartománya nem korlátozott, de kb. fele olyan erőkifejtésre képes, mint az épp jobb karom. Nyújtott karral emelni gyakorlatilag nem tudok vele. Ennek oka, a műtétet végző orvos szerint is a fél éves késlekedés volt. Véleményem szerint ez pedig egyértelműen a Szentendrén elnagyolt és felületes vizsgálatnak köszönhető, amely késlekedés miatt már a műtéttel sem visszafordítható károsodást szenvedtek a szétszakadt izmok. Belátható, hogy egy rotátor köpeny szakadásnak aligha ért valamit a „borogassa és kenje be valamivel” javaslat. A sérüléssel sem normális MR vagy CT vizsgálatra, vagy ilyesmihez értő szakrendelésre nem utaltak be. Speciális köszönet Dr. Kún Lászlónak, aki miatt ezáltal tartós egészségkárosodást és életminőség romlást szenvedtem. Ennek sajnos a következőkben szerepe lesz, mert a késedelmesen helyreállított vállízület csak töredékét képes elviselni a normál terhelésnek. Ezzel 2018 őszén szembesültem.

Igen, akkor csúsztam el a nedves füvön, és elestem. Francnak kell a lakókocsit egyedül tologatnom? Nedves füvön? Más kérdés, hogy ki a jó fenével tologassam? A bal vállam a műtét előtt sem volt túl jó, azóta főleg. Nem igazán stabil, gyengébb is jóval. Nyilván most is arra esetem… Kisebb (nagyobb) ijedtség, a karom lóg mint a galamb törött szárnya, ilyenkor mi van? Ráadásul vasárnap délben. Hívni kellene segítséget, mert így nem merek vezetni. Eszembe jut a 112 – adatokat felveszi, kapcsolja a mentőket. Ők is felveszik az adatokat, mondják várjak, jön a kocsi. A vállam elég furán áll, és minden kis mozdulatra fáj. A másik kezemmel tartom, ülök a földön, és próbálom nem mozgatni. Várok, és fél óra múlva már tényleg jön is a kocsi. Addig is elfoglalom magam, izzadok, nyöszörgök, jobban megy az idő…

Csengetnek, kimegyek, másik kezemmel tartom a karomat. Méregetnek. Mi a probléma? Maga szerint mi a probléma, maga barom? Nyilván szénanátha. Esetleg kiesett egy tömésem. ELESTEM, nem mozog a bal karom. És miért hívott mentőt? Nem fogod elhinni, pontosan ezért. A mentős fogdossa a vállam, mondja hogy le tudom-e ereszteni? Hova? Amúgy nem nagyon. Azért próbáljam. Nincs törés, nincs ficam. Miért hívtam mentőt - kérdezi újra. Mondom, én a 112-t hívtam, ők meg magukat küldték. Komoly fájdalmaim vannak. Nem tudtam, ilyenkor hogy juthatok más módon segítséghez. Azt mondja: taxival, vagy busszal. Mindezt empatikusan. És hova taxizzam, így vasárnap délben? Ezen láthatólag elgondolkozik, majd rádiózni kezd. Mondom, nem gond, kifizetem, csak vigyenek már valahová. A mentősofőr addig arról anekdotázik, ő hogy vezetett felkötött karral, amikor kificamodott a válla. Közben a másik választ kap a rádión: irány a baleseti. Köszönöm. Titkon én is erre gondoltam. Még szerencse, hogy nem vagyok mentős. Így ilyen kézenfekvő dolgokhoz elég az agyam. Meg ahhoz is, hogy ez minimum ficam, te két borjú, esetleg törés, ha nincs szerencsém. De ezt nem merem mondani, mert itt hagynak az árokparton.

Finoman bekötöznek hátul egy székbe, ahogy szerintem méreg injekció előtt szokás. Elindulunk. A mentős előre ül. Tartom a karom, de minden döccenőnél a csillagokat látom, főleg így kényelmesen, a fájó karom átszíjazva. Volt néhány döccenő a Fiumei útig, elárulom. Otthon még bekaptam három Donalgint (a műtét előtt javasolták, hogy vegyek a patikában, mert arra utána nagy szükségem lesz. Abban meg ne is reménykedjek, hogy a kórházban adnak. Mit képzelek? Na, ez abból maradt.) Nem igazán használ. Dől rólam a víz, találok egy oldalrekeszben papírkéztörlőket, azzal törölközöm. Végre megérkezünk. Tényleg még nappal van, a csillagokat csak úgy láttam. A mentős hátra jön, nézi a vizes papírtörülközőket. Hát ez? Bocs, vettem párat, mert izzadok mint a ló. Ja, nem kapcsoltam be a klímát? Nem b…meg. Indulunk befelé, kérdezem, mivel tartozom? Amennyit tetszik gondolni. És hogy intézzük? Menjünk vissza a mentőbe. Visszamegyünk, intézem, adok amennyit gondoltam. Köszöni, szívélyesebb. Bekísér, intézi a felvételemet. Megkedvelt. Valahogy beprotezsál, azonnal behívnak. Irány a röntgen. Az orvos tanulmányozza, hát ez szépen kificamodott. Bal váll lecsapott, a vápa üres. ÜRES? De ugye látja valahol a közelben, aminek benne kellene lenni, drága doktor úr? Azt mondja, irány a gipszelő. Jaj ne, csak a gipszelő ne, mi lesz így velem? Lassan rájövök, ez most semmit sem jelent, a gipszelő az inkvizíciós kamra egyben, ahol a ficamokat helyükre rángatják. Talán innen nem hallatszik az ordítás?

Leültetnek, szék támlája a bal hónom alatt, kéz leereszt. Kín. Lazítsak. Próbálom én doktor uram, nem olyan egyszerű. Ne tartsak ellen, csak lazítsak. Próbálom. Doki teljes testsúlyával húzza lefelé a kificamodott karom. A kar nem ereszt. Láthatólag simán megtartom még így is. Küzdünk. Ő, hogy ki tudja mozdítani, én hogy ne tartsak ellen. Nagyon nehéz, a szemem kijön, mint az éti csigának. Hát, ez kemény. Nekem mondja? Szerinte nagyon jól lazítok, teljesen együttműködök, mégsem tudja helyretenni. Pihenjünk? Hát, nem bánnám. Önnek is jót fog tenni. Kérdezem, nem tudna esetleg valami fájdalomcsillapítót adni? Hát, az most nem tenne jót. Nekem meg szerintem igen. Tudja, ki van ficamodva a vállam. Emiatt jöttünk itt össze erre a kis vállrángatós szeánszra. De ez nekem egyáltalán nem jó...! Nem értem, miért olyan ördögtől való az egészségügyben a fájdalomcsillapítás? A mentőben eleve nincs ilyesmi, a kórházban lehet hogy van, de nem adnak, mert az nem lenne jó. Hogy van ez? Drága? Pihenünk. Közben a műtét zárójelentését böngészi, amit azért magammal hoztam. Hátha egy szakadt majd összevarrt rotátor köpenyt nem kellene nagyon rángatni. Elismeri, azt valóban nem. Jeleztem, ha a kezében maradna a karom, azért a későbbiekben igényt tartanék rá, feltétlen varrják vissza. Persze, csak ha ráérnek

Mellettünk a gipszelő fiú egy Achilles-szakadásos páciens lábát gipszeli. Doki hasra fektet egy vizsgálóágyon, hogy lógassam le a kezem. Nagyon fáj? Bizony! Neki menni kell a betegekhez, negyed órát lógassam. Ha nincs eredmény, fel kell vennie az osztályra, ahol narkózisban helyre teszik, az megy mint a karikacsapás. Lógatom, eltelik az idő, semmi. Gipszelő fiú befejezte a lábat, odajön, lehajol. Na, lássuk… kezdi húzni, finoman, majd erősebben. Kicsit közben forgatja, oldalra. Egyszer csak egy roppanás, egy kattanás. Csend. Na mondom, nyilván kiszakadt a karom… de mégsem. Óvatosan mozgatom. Hát én ezt MOZGATOM! Helyre tette a srác. Biztos nem az elsőt, és nem az utolsót. “Szerintem a helyére ment” - mondja - többet nem szól, elfordul, és teszi tovább a dolgát. Próbálom, fájogat, de mozog minden irányban. Akkor látom, most nem gipszel, hanem nekem készít kötést, amivel rögzíti a karom. Kibéleli gézzel, hogy ne vágja a nyakam. Hálás vagyok. Neki szívből adok, kérés és célozgatás nélkül, amennyit gondolok. Kontroll röntgen, viszem a dokihoz. Kérdezi, ez milyen szépen a helyén van, mi történt? Mondom, a fiatalember a gipszelőben segített a helyére tenni. Ó, valóban? Láthatólag nem bánja, utamra enged. Hát így történt. 

Amikor az ember csak olvas ilyesmiket, nem hiszi el. Ezt a saját bőrünkön kell megtapasztalni. Volt hatalmas csalódás a mentős-mentalitásban, akik végül bevittek - de mint egy zsák krumplit, mert én visszaélő vagyok, hiszen nem erre való a mentő. Kificamodott vállal mentőben urizálni? Ki hallott már ilyet. Viszont találkoztam kedves, megértő röntgenesekkel és nővérrel. A doki is mindent megtett, amit tudott. És végül egy gipszelő, aki emberségből lazán megoldotta az egészet. Annyit mondott: tudja, nem jó, ha altatják az embert. Részéről a témát ezzel lezárta.

Már itthon vagyok, minden rendben.

Minden? Rendben?!

Fentieket elküldtem (némileg finomított változatban) az orvosi rendelőben kifüggesztett betegjogi képviselőnek, Dr. Juhász Andreának, aki közölte, hogy ha a sérelmezett eljárás óta több mint hat hónap telt el, az eljárás jogvesztő, vagyis mehetek én reklamálni a jó édes anyámhoz, de nem a Magyar Nemzeti Egészségügyhöz... Mert kívül tágasabb, hülye beteg, miért nem vigyázott magára? Bocsánat, PÁCIENS - ami mint tudjuk "türelmes"-et jelent. Na de ennyire? Jogvesztő. Sajnos az említett fél év alatt odáig sem tudtam eljutni, hogy a vállamat megműtsék, nemhogy reklamálni amiatt, mert szar lett az egész. Nem értem rá. Az ügyem fél év múlva elévült. Az, hogy a hátralévő 20-30 évét egy ilyen műhiba miatt nyomorékul vergődi végig, ki nem szarja le? Egy éven túl pedig a panaszt érdemi vizsgálat nélkül el lehet utasítani. Hát, ilyen országban élünk...

:O

Hát, kezdjünk bele. Nem lesz rövid, de talán érdekel valakit. Bevallom nem tudom, honnan jött az ötlet, hogy most megint építeni kellene egy csöves rádiót. Azért megint, mert régebben már építettem több példányt. Talán kíváncsi voltam, hogy azóta fejlődtem-e valamit, vagy inkább csak felejtettem? Talán csak túl sok volt a szabadidőm a téli szünetben, meg az ünnepek alatt. A dolog akkor kezdődött valamikor. A korábbi rádiókról nem igazán készült dokumentáció az építés során, és általában odáig jutottak, hogy szóljanak. Aztán kedv, vagy idő híján például soha nem lett dobozuk. Előlap, szerelőlap, gombok, hangszóró - sőt az egyikre még került rendes skálameghajtás, húrozással meg mutatóval - és lehetett hallgatni. De valahogy egyik sem lett teljesen kész. A dobozkészítés úgyis általában inkább asztalosmunka, vagy lemezmunka, tehát olyan nem-szeretem munka. Nem is csináltam meg. Elektromos ember nem szívesen vesződik már dobozzal. Csak annyi mechanika, ami a működéshez szükséges.

Most viszont kitaláltam egy új építési módszert, amivel maga a sasszi és a alkatrészek rögzítése is egyszerűbb, és átmenet a forrlécezés és a nyomtatott áramkör között. Elhatároztam, hogy ha a fene fenét eszik, akkor is lesz valami doboza. Oldala, alja teteje. És mivel én a csöves rádióban azt is szeretem, hogy elég látványos tud lenni, ezért az eleje plexiből lesz, hogy látsszon ahogy belül fűtenek a csövek, forog a forgó és ott a hangszóró is, amit hallunk. Általában ezek el vannak rejtve a hallgatóság elől. El is neveztem magamban látvány-rádiónak. Azt is elhatároztam, hogy összeválogatok mindenféle korosztályú csöveket, nem mintha nem lennének azonos sorozataim. De ezeknek is meg kell szólalni együtt, és nem annyira unalmas. Így esett bele a szórásba egy új ECH3, egy EBF89, ECH21, EL6 és egy AZ1. Na meg dísznek egy EM84, mint a képen is látszik. Ebből volt egy új példányom, de amúgy is könnyű beszerezni. Lehetett volna még cifrázni, de ezek voltak itthon. És végre eljutottunk odáig, hogy nekiláttam. Mivel kezdi az ember? Mondjuk egy cipősdobozba elkezdi összegyűjteni az alkatrészeket. Utána kiteszi maga elé az asztalra, és nézegeti hogy mit lehetne ebből összehozni. És főleg megméri, hogy mindezt mekkorában?! Mert akkora sasszit kellene gyártani. (A képek rákattintva tovább nagyíthatók.)

Néhány darab A4 méretű üvegszálas nyáklemez következik, amit felaprítottam a megfelelő méretre.

 Ezekből össze lehet forrasztani a megfelelő méretű sasszit, a szükséges erősítésekkel, pl. a trafó alá.

 Utolsó képen egy próba, hogy minden elfér-e rajta, bár most már szinte teljesen mindegy... :) Jöhet a kifurkálás a nagyobb alkatrészek rögzítésére.

Jól látszik a képen, hogy az egyik kosaras csőfoglalat a merevítés útjába esett nem volt mit tenni, ki kellett vágni. Ennél nagyobb bajom ne legyen. Tanulság: ilyesmit máskor a főbb alkatrészek elhelyezése UTÁN kell beforrasztani. Mert végül is oda teszi az ember, ahová jólesik, meg ahol elfér. Alakul a dolog, a főbb dolgok a helyükön vannak. Kezdődhet a huzalozás, és az alkatrészek beforrasztása.

Igen, itt jön az az ötlet, amivel a forrlécezés, szegecselés és más egyebek kiválthatók. Van egy kis kézi gépem, amibe lehet marófejet fogni, és a nyáklemezbe, ahol épp kellett, belemartam egy kis nyák szigetet. Oda ment az alkatrész egyik lába, a másik fele mondjuk a csőfoglalatra, vagy a KF-re, és a végén az egészet összehuzaloztam. Az is praktikus, hogy a földre menő alkatrészeket, hidegítéseket, egyből és bárhol le lehet forrasztani a nyáklemez nagy összefüggő földjére. De más készülékben olyat is csináltam, hogy a sasszi alatt végigmegy egy-egy hosszabb sín, amikről az anódot vagy a fűtést le lehet venni, mindenhol, ahol kell. Ezeket is körbe lehet marni géppel, kis gyakorlattal nem is lesz annyira ronda. Biztos kéz kell hozzá, vagy legalább is az átlagnál biztosabb. Attól még mondjuk a vonalak kicsit csámpásak lesznek, de nem lőnek vele nyulat, nem a kerületi szépségversenyre készülünk. Így szépen helyükre kerülnek az alkatrészek, a kezelőszervek, és minden ami kell. Csöves készüléknél a huzalozás nem annyira kritikus, de azért a megfelelő helyeken az árnyékolt kábelek használata ajánlott, pl. a KF demodulált kimenete és a hangerő szabályzó poti, valamint az erősítő bemenete között. Ezeket a képeket valamiért nem lehetett nagyíthatóra betenni, ezért eleve nagyobban tettem fel.

A fenti utolsó képen már a komplett rádió látható. Jó megfigyelők nyilván észrevesznek némi anomáliát a forgókondi környékén, valóban így van, erről később még írok. Lassan kezdődhetett az élesztgetés, a fűtéskör kipróbálása, anódfesz tápegység elkészítése, és mérése, majd feszültség alá helyezés.

Az itt látható képen van egy (számomra) érdekes mechanikai megoldás, amit csak így tudtam kitalálni. Egy finomhangoló, ami az oszcillátor tekercs mellé fordít be egy kis nyáklemez darabot, ezzel a kis kapacitással némileg elhangolva azt. Mivel elég távol van tőle (6-8mm), ezért nem húzza el nagyon. Azért, hogy a tengely miatt ne recsegjen, illetve a kézkapacitás ne húzza el tekergetéskor, a tengelyt két ponton egy-egy reléből kiszedett "leszedő" földeli forgás közben, elég stabilan. Tehát a célját elérte a dolog. Hogy miért is volt erre szükség? Sajnos megint egy kis konstrukciós hiba. Az egészet már a cipősdobozban is látható VT forgóra találtam ki, méretre és rögzítésre is. Élesztgetéskor derült ki, hogy a forgó modulátor köri része (a sűrűbb) reménytelenül zárlatos. Erre nem gondoltam. Aztán három-négy óra kemény szenvedés után nemes egyszerűséggel rávágtam kalapáccsal és kidobtam a kukába. Másik akkor nem lévén - kényszerből - átterveztem az egészet egy Pacsirta forgójára, ami viszont nem rendelkezik fogaskerekes finommeghajtással, hanem egyből a tengelyt tekergeti az ember. Ez pedig nem eredményez valami precíz hangolást, főleg rövidhullámon. Tehát ezért vált szükségessé a finomhangoló beépítése. Jobb ötletem akkor nem volt. A készülék befejezése után aztán beesett egy roncs rádió, amiből kitermeltem egy jó VT forgót. Bár akkor már az előlap és minden más a nagyobb forgóhoz volt igazítva, azért valahogy beletettem. Így végül minden az eredeti elképzelés szerint alakult.

Most jött el a feketeleves, valahogy dobozba ácsolni az egészet. Szereztem 8mm-es rétegelt lemezt, ebből készült el a két oldala, ami már valami doboz-illúziót nyújt az embernek. Méretre vágtam, csiszoltam és lakkoztam (három rétegben, hogy valahogy kinézzen), utána felcsavaroztam a helyére. Erre lehetett aztán ráépíteni a maradékot. Időközben befutottak a forgatógombok is, nem valami korhű, de mivel semmi nem az, ezért nem túlzottan zavart, nekem kifejezetten ez tetszett...

 A plexivel egy kollégám lepett meg, elég nagy darabot adott belőle, amiből kivágtam a megfelelő méretet. Most nézem, hogy a képen még a finomhangoló és a középen lévő hangszínszabályzó potméter sehol nincs, tehát ezt valamikor a doboz készítése közben faragtam bele. A plexi megmunkálásában nem annyira voltam járatos, mert féltem hogy reped, törik, karcolódik, de végül egész jól sikerült. Főleg a rétegelt lemez élébe fúrandó csavarok és lukak aggasztottak. De végül is bármelyik, menet közben a fúráskor elcsúszó fúró tönkreteheti az egészet. A furat oldalt könnyen kiszakad, csavarozáskor a fa megreped, szóval csupa öröm. Óvatos munkával szerencsére ezt is megúsztam. Kicsit aggasztott még, hogy az EL6 elég közel van a plexihez (így fért el), és mint tudjuk az EL6 - mint teljesítmény pentóda - nem kifejezetten a hidegen üzemelő csövek közé tartozik. Szerencsére a köztük lévő kb. 2 cm elégnek tűnik ahhoz, hogy ne olvassza meg. Melegnek meleg, de még a kéznek kellemes. Akkor nyilván a plexinek is.

A fedőlap végül famintás szalagparkettából készült el, a megfelelő perforálással. Ez az anyag nekem nagyon bevált, a hőt is elég jól viseli. A rádió belseje nem igazán tágas, és mivel elég sok hő keletkezik, ennek valahol el kell távoznia. Emiatt az igazán melegedős részek felett, ahol az AZ1 és az EL6 lakik, mémi perforálás következett, és mint később kiderült, nagyon helyesen. Elég kellemes meleg száll fel a lyukakon keresztül egy fél órás üzem után. A fedelét végül úgy tettem fel, hogy egyszerűen fel lehet hajtani, és ez hasznos lehet, ha egy csövet, vagy bármi más alkatrészt ki kellene cserélni. A harmadik képen a az alja látható, szintén maradék szalagparketta két kis faléc lábbal. Ezt is 6 db csavar tartja a rétegelt lemez élébe hajtott csavarokkal.

 Már majdnem kész vagyunk, gondoltam legyen a végén valami show-elem, ezért tettem bele egy "varázsszemet", egy itthon talált vadi új EM84-es hangolásjelző csövet. Nem tudom, hol és mikor vettem, de nyilván sejtettem hogy egyszer lesz valami szerepe. Ez egy kis öcsi-panelen foglalt helyet a foglalatában, pár kiegészítő alkatrész társaságában, az egyik oldallapra csavarozva. A plexin keresztül pedig szépen világít. :) Nem untatok senkit olyan közbenső konstrukciós hibák megoldásával, hogy a nagyobb forgó kiforgatott állapotában nem fért el a hangszóró mellett, de sajnos ebbe is belefutottam. Mindegy, az is megoldódott ideiglenesen. Mert, mint ahogy írtam, végül került bele olyan forgó, amit szerettem volna. És az nyilván úri módon el is fért.

Fenti képek közül az elsőn egy hevenyészetten összeállított állapot látható, egy már működő állapot a régi gombokkal, amiket csak feltettem ideiglenesen, és a rádió hátulnézetben.

Ezzel tulajdonképp el is készültünk. A három utolsó képen már a végleges kinézetet láthatjuk, igaz, hogy még az Orion forgóval, de már befejezett, üzemképes állapotban. A kapcsolási rajzzal nem húzom már az időt, mert ugyan leskicceltem, de főként csak fejben van meg. Ezeknek a csöveknek a műsorvevő technikából ismert kapcsolásai nagyjából mindenki számára ismertek. Ettől én sem tértem el lényegesen. Remélem, fentiekkel tudtam valakinek ötleteket adni, esetleg kedvet valami hasonló építéséhez. Minden jót, sok sikert hozzá! :)

Jó, tételezzük fel, hogy ez normális dolog. Az, hogy a pénzünkből ilyen ocsmány, ízléstelen óriásplakátokkal rondítják össze az egész országot. Nem az, de tételezzük fel. Mert ronda, gusztustalan, és információ értéke nulla. Értéke csak azok számára van, akiknek a zsebét telepumpálták pénzzel "plakátkampány" címszó alatt. Mert ahogy Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen, így nyilván ezért is súlyos milliárdok mentek a kivitelező cégeknek, onnan meg vissza a zsebekbe. Mert az óriásplakát nem olcsó. Még ha a főnöknek adunk is némi mennyiségi kedvezményt, ha egész országnyit rendel. Meg már amúgy is törzsvásárló. Tehát, senki sem kérdezte, költheti-e erre az adónkat, de nyilván semmi közünk hozzá, hiszen értünk van, nekünk van, hogy kirángasson végre abból a feneketlen sötét tudatlanságból, amiben mi szerencsétlen kis magyarok tartózkodunk. Csak ez vele a szándék, a kristálytiszta tudás, az önzetlen tájékoztatás. DE! Van itt egy kis probléma. Miért kell ehhez a népet még fogyatékosnak is nézni? Hogy pénz nem számít alapon (valóban, a mi pénzünk, miért számítana?) tíz méteren belül hármat kell a pofánkba tolni ebből a förtelemből? Nézzétek hülyék, ha egy példányban nem fogtátok fel, hát nem értitek hogy jogotok van tudni, mire készül ez a nyomorult Brüsszel? Nem értitek? Még mindig? Akkor nesztek, és még egyszer nesztek! És igen, a Soros megint odacsempészett egy Csillag Center plakátot, holott arra a helyre is egy ilyen remekbe szabott Brüsszelezés kellett volna! Ha még a hülye nép háromból sem ért. Tényleg, ha már így felcsigáztak, a végén poénból el is árulják, szerintük mire készül Brüsszel...? Vagy csak a tényt közlik, hogy jogotok az van tudni, de nem fogjátok. Remélem, a végén megmondják. Már alig alszom. Előre is hálásan köszönöm!

Mit ne mondjak, a hülye Magyar Postában nem lehet csalódni. Volt ma egy az átlagosnál kicsit komplikáltabb ügyem, és a végén természetesen - mint már annyiszor - dolgom végzetlen távoztam. El kellett volna küldenem levélként egy kis alkarészt, ami 2000 Ft-ba kerül. A vevő kérése az volt, hogy utánvéttel küldjem, és a postát is ő fizeti. A másik kérése, az volt, hogy a levél legyen "postán maradó", mert majd ő bemegy érte. Jó, semmi akadálya, bemegyek és megkérdezem, mindez hogy zajlik. Be is tettem az alkatrészt egy borítékba, és a postán átadtam az alkalmazottnak, hogy mérje le, és a fentiek alapján mondjon egy árat. Azt mondta, hogy ez nem olyan egyszerű, mert ehhez mindent be kell írnia a GÉPBE, nevezetesen hova küldöm, mennyi az érték, utalják vissza vagy kp kérem, és még a bankszámla számomat is. Félve megkérdeztem, hogy az idei postai díjszabás alapján nem tudná-e megmondani, de kijelentette, hogy azon senki sem ismeri ki magát. Megnyugodtam, mert én sem, de hogy még ők sem?! Nagy nehezen beírt mindent, majd osztott-szorzott, végül közölte hogy 2520 Ft. Rendben, mondtam ez meglepően korrekt, 520 Ft a boríték feladása. De ekkor folytatta, hogy tehát 4520 Ft utánvételi összeget kell feltüntetni. Mondom: mire? Hát a küldeményre. Ja, hogy ez nem az amit a címzettnek kell fizetnie? Nem, ez csak a postaköltség. Szerintem nem tudtam elég bután nézni, de kérdés nélkül is kifejtette, hogy ja kérem ez utánvétes küldemény, meg van akkor egy pénzkezelési díj, na meg az utánvét visszautalása, ha ehhez hozzávesszük, hogy 42-es cipőt hordok, és hozzáadjuk a mai dátumot, majd az egésznek vesszük a koszinusz gyök kettővel növelt értékét, az pontosan ennyi. Van még kérdésem? Igen, lenne, hogy maguk egészen biztosan normálisak? Egy 2000 Ft értékű levélküldeményt 2520 Ft-ér kézbesítenek? Mi van?