Hogy mi a baj? Mondhatnám, hogy semmi, de ez nem lenne igaz. De a fő baj az, fogalmam sincs pontosan mi a baj. Mik a bajok? Mi az, amiből ez az egész katyvasz összeáll? Valami nagyon nem stimmel, úgy általában. Egy barátom azt mondta, írjál le mindent, ami az eszedbe jut. Jól van. Akkor írjunk le mindent, rendszer és válogatás nélkül.

Nagyon komoly baj van a barátokkal. A barátoknak hitt emberekkel. Az eddig barátoknak hitt emberekkel. Kiderül, hogy 80-90 százalékuk csak akkor talál meg, amikor neki szüksége van valamire. Felhív, váratlanul. Kínosan próbálja elodázni, hogy mit is akar, mintha minimálisan is érdekelné mi van velem, de nem. Valójában csak arról jutottam eszébe, amit meg tudok neki oldani, mert értek hozzá, csináltam már ilyet, vagy van valami ismeretségem. Rá kell kérdezni, meddig körözünk még afelett, hogy ki hogy van, és mikor derül ki mit szeretnél valójában. Te mit szeretnél? És ez mitől jó nekem? Az öröm, hogy eszedbe jutottam, és segíthetek? Ez a százalék barátként is tűnik fel. Ez a százalék kihasználja, hogy ragaszkodom hozzájuk. Hogy valamiért kedvelem őket. Hogy abban a téves illúzióban ringatom magam, hogy vannak barátaim, ismerőseim, lám-lám itt a fészbúkon is mennyi és mennyi. Hogy rájuk lehet írni, hogy foghegyről még válaszolnak is egy-két szót, na már ha borzalmas elfoglaltságaik ezt megengedik. De általában lepasszolás. Néha találkozni is lehet velük természetesen ha megkeresem őket, hogy találkozunk-e? Megyek arra, járok felétek, nem futunk össze, ehetnénk/nézhetnénk/csinálhatnánk valamit. Ilyenkor természetesen elfogadják, hogy mindenre a vendégeim, már a formaság kedvéért sem kapkod senki a pénztárcája után fizetéskor. Te akartál látni, nem? Ráértem, nem? Szakítottam rád időt. Természetesen nem várja el az ember, de mégis... a beígért viszonzások... hogy majd legközelebb én jövök. Járok ám felétek, és akkor ide megyünk meg oda is. Aztán eltelik pár hónap, esetleg év... Nem járt erre, van ilyen. Ettünk, ittunk, elment, elfelejtjük. Majd előkerül. Különösebb igény nincs rá. Ha egy évre eltűnik, vagy örökre, az sem tűnik fel. Senkinek. Aztán van a másik véglet, aki viszont eljön. Beköltözik napokra. Mindent elfogad, kiélvez, mintha ez neki járna. Pusztán azért, mert él. Aztán távozik, távoznak. A bezengett "ajándékot" - ha volt egyáltalán - elfelejti átadni. Ennyi volt, egy sor sem hogy hazaértem. Köszi mindent. Eltűnik. Azóta egy sor sem. Biztos nagyon szar volt itt. Nekem meg nagyon drága... bizony, drága! 

Nem kellenek a viszonzások. Nem kell a pénz, ajándék. A rágondolás, a figyelmesség viszont annál inkább. Egy köszönöm. Ami nem kerülne semmibe. Néha csak ráírni, mi van veled? Élsz még? Hogy megy a sorod... nem, nem akarok semmit, csak kíváncsi voltam. Van egy jó borom, nem isszuk meg? Van egy jó előadás, tudom hogy érdekel, nem nézed meg? Mikor jössz, tudok jegyet... Nincs kedved egyet dumálni? De. Lenne. Majd számítok a véleményedre. Volt rá példa. Megírom. Órákat töltök vele. Szóra sem méltatják. Válaszra sem. Vagy elmondom. Megsértődnek. Nem lesz több ilyen.

Aztán, van némi baj a kihasználósokkal. Ezek nem barátok, csak ismerősök, kollégák, innen-onnan - vegyesen. Nem barátok, talán néha annak tűnnek, vagy szeretnének feltűnni. Roppant közvetlenek, viccesek vagy barátságosak - amikor nekik az jó! Előszednek ha kellek, menjünk ide, intézzük el, nézzük meg, gyere meghívlak, csak vigyél el. Ha akarsz, fizethetsz is. Most én következem... ja nem bocsi, nincs nálam pénz. Érezzük jól magunkat, most jó vagy, mert nincs más. Nincs más társaságom, sofőröm, segítségem. Majd folyt köv, megdumáljuk. Legközelebb én jövök. Szólj, ha neked is bármiben... aztán olyan esetben soha nem alkalmas, mert most a család, most haza utazom épp, most meg vissza, most mással találkozom, most meg magammal. De soha nem alkalmas. Csak amikor nekik kell, akkor nincs időbeli és térbeli akadály semmi. Nekik társaság kell, asszisztencia, közönség, statiszták, mikor mi. Teljesen mindegy kicsoda, micsoda, lehetőleg legyen pénze, kocsija, és ne legyen büdös, lehessen vele beszélgetni, esetleg hasznos információkat szerezni tőle. Unalom ellen, kötetlenül. Semmi más. Nem is kerülhet szóba. Hétfőről péntekre visszavedlik kollégává/szomszéddá/ismerőssé. Ha rá merészelsz írni, vagy telefonálni, lepasszolós. Foghegyről de inkább egyáltalán nem. Mit háborgat ez? Tudd hol a helyed, te kolléga vagy, ismerős, ennyike. Majd előkaplak legközelebb, talonban tartlak félmelegen, kedves vagyok, haver vagyok, beveszed. Most van más közönségem. Most ez a jobb. Ne aggódj, majd megtalállak, addig menj vissza az ágy alá a helyedre.

Csakhogy a kozmikus kiegyenlítődés az adok és a kapok egyensúlyára épül, és ez lehet alapja egy jó kapcsolatnak. Nem feltétlen csak barátságnak, minden kapcsolatnak. Amit ti szeretnétek, drága nem-barátaim, a kapás és kapás törvénye - nem működik sokáig, mert a balek egy darabig balek, lehet hogy még élvezi is hogy annak nézik, sőt azt hiszik nem látja. Érdeklődve figyeli, ki meddig merészkedik? De aztán nagyon elbillen a mérleg, és felborul az egész hazug történet.

Van itt baj a kollégákkal is. A kollégák félnek, bizalmatlanok, konspirálnak és elégedetlenek, sértettek és sértődöttek, frusztráltak, és ingerültek. És tudatlanok. Végtelenül és reménytelenül tudatlanok. Jó, nem kell hozzá érteni. A számítógéphez senkinek sem kell érteni, bár mindenki azt csépeli, azonnal ahogy munkába áll. De nem kell hozzá semmi, képesítés és képesség. Oldja meg más. Én csak telefonálni tudok, meg nyomkodni a gombokat. Gondolkozni nem. Az autóvezetéshez jogosítvány kell, a számítógép püföléséhez semmi. Pedig adott esetben többszörös károkat lehet okozni vele, mint bármilyen gépjárművel. És kár, hogy mindez azokon csattan, akik nap mint nap kényszerülnek velük érintkezni, és ráadásul elég sokukkal. És akiken mindezt ki lehet élni, szinte büntetlenül. Mindenki fél, sutyorog, elméleteket gyárt és terjeszt, klikkekbe tömörül és pletykálkodik. Nem jó. Csupa rossz energia...

Baj van a munkahellyel is, a rengeteg és sokszor teljesen értelmetlen feladattal, a jövőtlenséggel, a kiszámíthatatlansággal, a laikus döntésekkel, a másoknak az erő (és a protekció) pozíciójából való kalapálásával. A soha nem lesz ennek vége, soha nem lesz jobb de főleg soha nem lesz tökéletes kilátásával. A mindig baj van érzésével. A mindig készenlétben kell lenni érzésével. Az úgyis rajtam csattan megszokásával. A kollégák fejezetében leírt hozzáállás rajtam való lecsapódásával. Az urambátyám rendszerekkel. Az ilyesmi soha nem szűnik meg, maximum a személyek és a leosztás átalakul. De az gyökeresen. Nem jó, hogy "meddig mehet ez még"? És mi lesz utána?

Baj van itt a lányokkal. A volt lányokkal - na azokkal komoly - és a még szóba jöhető lányokkal. Erről is akartam írni, de rájöttem, hogy szinte tökélesen megegyezne a "kihasználósokról" írottakkal. Emiatt nem írom le újra, inkább ahogy a programozásban használtuk, "go to kihasználósok". Annyit kiegészítésül, hogy a kiáltások nem jók. Ahogy kinéz, a korombeli, korban passzoló nők vagy stabilan foglaltak, és rég elkeltek, vagy ezerszer csalódott megkeseredettek, ezer rigolyával, esetleg ribancok vagy full defektesek. Szabad, normális és korban hozzám illő női élőlény, aki még ráadásul tetszik is - nem létezik. A fiatalok vén szarnak néznek, némi lenéző jóindulattal elviselnek, ha (go to kihasználósok). Ott a vége. Azt szoktam mondani, hogy nagyon szánalmas, ha az embert már csak a pénzééért szeretik. Hát, ez tagadhatatlan. Ennél csak egy jóval szánalmasabb van, ha már azért sem. Kell ez az embernek? Aligha. Hagyjanak engem békén. Na ezzel legalább nincs gond.

Vannak gondok az ismeretlenekkel. A forgalomban hadakozókkal, akik kicsinálnak az agresszivitásukkal, mire bejutok dolgozni. A sok idiótával, akinek megszűnt a külvilág. Aki vezetés közben is csak a hülye telefonját nyomkodja, és megy jobbra-balra. Ma vártam egy lámpánál, és a látókörömben kb. 10 ember volt egyszerre, férfi-nő, idős, fiatal, gyerek vegyesen. Kilenc a telefonjára meredt, mint egy zombi. Tízből. Micsoda egy idióta nemzedék ez? Gond van a magyar autópályák idiótáival. A külső sávban kilencvennel araszolókkal, és a belső sávban száznyolcvannal nyomuló, villogó agresszív idiótákkal. Egyszerűen képtelenség normális sebességgel, normális tempóban közlekedni ezek miatt. Gond van a takarítókkal, mert takarítani kell, gond van a buszsofőrrel, mert buszt kell vezetni. Gond van a rendőrrel, mert szolgálni kell és védeni. Miért utálja mindenki, amit csinál? Azért mert szar körülmények között, és gombokért dolgozik? Ez alighanem lehet az oka. Hogy kényszerből csinálja, és utálja? Alighanem ez is. De miért csinálja? Mert nincs jobb. Ettől ingerült mindenki, és nyomorítja meg a másikat is. Mert neki se legyen már jobb napja. Ja, és legfőképp elegem van a mindezt kihasználókból, a korruptakból és mindent erőszakosan ránk kényszerítőkből, és a nyomort és az ellentéteket mesterségesen generálókból, a hazudozókból, és manipulálókból, az eredményeket hamisítókból, a félremagyarázókból. Egy szóval mondjam? Nem mondom, mindenki tudja. Velük nagyon komoly gond van.

Baj van a szándékos túlszabályozással, ami csak az átláthatatlan szabály özönre, és az ezek miatt kiszabható büntetésekre van kitalálva. Mert kell a bevétel. Mindez álságos környezetvédelem, egészség, biztonság, zöld mozgalom és minden más hasonló szar maszlagok mögé gondosan elbújtatva. És természetesen szigorúan a mi érdekünkben. Véletlenül sem a hatalmas bevételek miatt. Hiába van kertem, gondoskodnak hogy még itt se érezzem jól magam, nem égethetek, nem füstölhetek, nem zajonghatok, nem vághatok ki fát, nem nézhetek jobbra meg balra. Nem csinálhatok semmit. Esetleg a kertbe még kimehetek? Amíg meggebedek, mert gyűjtöm a füvet meg darálom a zöldhulladékot, mindenesetre. De nem ám élvezni, mert még valamit kitalálunk!

És mindez mióta? Összességében már régóta, de nagyon élesen azóta, amióta fent voltam a hegyen. És a hegyről messzire ellátni, legyen az a Dobogókő, vagy egy hegy Peruban. Ott fent bámészkodtam, és nyugalom volt, gondolkoztam, hogy miért nincs ez mindig így? Miért megyek én le abba a mocsárba? Hogy pénzt keressek arra, hogy ezt a szaros meddő rendszeremet fenn tudjam tartani, és holnap meg holnapután is legyen ruhám, benzinem, erőm lemenni ugyan abba a mocsárba? Elég önmagába visszatérő folyamat... különösebb értelem nélkül. És ahogy előre láttam, lementem, mocsár, forgalom, munkahely, lehúztak, leszívták az erőmet amit gyűjtöttem fél óra leforgása alatt. Lehet, hogy keveset gyűjtöttem? Lehet hogy a mocsár ilyen feneketlen? Hogy lehet ebből kimászni? 

Szóval nem tudom. Baj van itt sok mindennel. És általában, baj van ezzel az egésszel... :(