Furcsa holmi az emberi elme. Hogy megfogadunk valamit, ezt aztán soha többet, semmilyen körülmények között. Ha addig élek is. És ha az ember addig élne, baromi nagy bajban lenne. Gyakran halna váratlanul szörnyet. A történet előzménye legalább 15 éves, amikor egy országos központi vérellátóban volt szerencsém véremet hullatni, a nevét most diszkréten elhallgatom, mivel egy ilyen van összesen. Ketten mentünk az akkori párommal, ő nagy hős volt, és sokszoros harcedzett véradó. Be is pattant elsőnek a székbe, mivel a megszokottól eltérően most kivételesen nem szórták ki amiatt, hogy kevés a vasa. Mert az nem teljesen mindegy, ha amúgy nincs vér. Nem akarom a történetet sokáig húzni, addig-addig döfködték a karját vénát keresvén, amíg egy pöttyet elájult. Nem soká, de az pont elég volt ahhoz, hogy kivigyék és villámgyors felpolcolást követően próbálják meg életre pofozni. Igen, valóban nem kellemes érzés, amikor egy kisebb nővér team tart szeánszot az ember karja felett, bemutatva egymásnak szakmájuk minden mesterfogását, de amúgy egyik sem tud vért fakasztani. 4-5 próbálkozás után az embert kezdi elhagyni a korábbi lezser magabiztossága.

Én sem voltam sokkal szerencsésebb, mert viszonylag hamar megszúrtak, de egy véletlen oldalpillantás során feltűnt egy kisebb vértócsa, ami alattam gyülekezett diszkréten. Mármint szerény pamlagom alatt, amin épp heverésztem. Nem lustaságból, ez a szokás. Azóta sem tudom, hogy sikerült ezt így elszúrni - szó szerint - de valahogy a tű mellett is jött az anyag, és a csövön lefolyva a linóleumra csepegett. Én sem lettem valami jól a látványtól, de azért annyi erőm volt, hogy jelezzem egy arra járó nővérnek, szerintem ez így nem jó. Érdekes, akkoriban nem nem ült végig az ember mellett egy nővér, mint mostanában, hanem ide-oda rohangáltak az ügyfelek között.

Jó, elismerem hogy nem tartott ez olyan sokáig, a tócsát is elég hamar feltörölték, a papírvattát kidobták, mintha mi sem történt volna, de én akkor mégis megfogadtam, hogy ide többé be nem teszem a lábam. És még az a vád sem érhet, hogy hamar feladtam, mert korábban volt már ott minden, a csőbe alvadt vértől az átszúrt vénán át (mert ha koravén a véna, mellé megy néha - Romhányi József után szabadon). Aminek az eredménye hetekig látszó kéttenyérnyi sárgás-zöldes-lila folt a könyökhajlatban, amit bármelyik drogos is megirigyelne. Láttam is rosszalló tekinteteket, az időtájt inkább hosszú ujjú ingeket viseltem. 

Volt egy rövidebb kitérő is, amikor egy váratlan fordulattal kiselejteztek egy véradáson, aztán még egy véradáson, és a harmadikon feketelistás is lettem. Mert magas a hemoglobin szintem. Senki nem tudta, hogy ilyenkor mi van, de a végén a hematológián kötöttem ki. Biztos ami biztos, ki kell vizsgálni. A doktor úr nagyon tréfásan fogta fel a dolgot, mondta, hogy látom az úr nagyon bővérű... És hogy erre találták ki régen az érvágást, de most már remek új módszerek vannak, amit csapolásnak hívnak. Mégsem vágás, egyből máshogy hangzik. Járogattam csapolásra, ami olyasmi mint a véradás, csak gyakrabban van, vastagabb tűvel, és a vért a végén megsemmisítik. Állítólag. Mert szerintem hemoglobin ide vagy oda, abból még bármilyen vérkészítmény előállítható, és ha már kevés a vér ne urizáljunk, mégsem AIDS forog fenn, csak egy egyszerű kis bővérűség. Akinek ez menti meg az életét, annak baromira mindegy, majd a szervezete megoldja. Tudni kell, hogy a nővérkék mindig bennfentesen mosolyogtak: ja, maga véradó volt? Előbb-utóbb mind itt köt ki. De miért? Mert a szervezet túltermel. És mi a megoldás? Csapolás. Miért, az nem véradás? De. És akkor ez mire jó? Hogy nem üti meg a guta. Hát ez biztató. Meddig kell járnom erre? Hát, már egész életében, uram. Kérdezem az orvost: van erre megoldás? Nincs. Gyógyszerrel sem akarom kezelni, mivel maga nem is olyan krónikus, bár a felső határ felett van, ha élsportoló lenne, akkor ez teljesen normális. De nem vagyok az! Akkor nem az. És majd adhatok vért valamikor? Nem, ha egyszer már kiselejtezték, akkor többé nem adhat. Köszönöm, ennyit akartam hallani. Illetve... talán nem is akartam ezt hallani.

Történt egyszer, hogy a Cora áruház előtt ténferegtem, ahol észrevettem egy véradó buszt. Hogy miért pont ott, fogalmam sincs, előtte soha nem láttam. Mint egy körözött bűnöző odasomfordáltam, rettegve hogy a képem már ki van ragasztva a pult alá. Notórius alkalmatlan véradó. Elnézést, itt lehet vért adni? Igen. Könyve van? Igen. Tessék oda leülni, kérdőívet töltsön, megszúrjuk az ujját. Alkalmas! Alkalmaaaaas? Én? De kérem, az hogy lehet? Nekem a hemoglobinom ugye...Ja, az kicsit magas, de ennyivel még simán lehet adni. Hát jó. Akkor adok. Így lettem ismét véradó.

Azóta szinte töretlen a karrierem, voltak kalandok természetesen, mert ha már vért ad az ember, az tulajdonképp neki jó, tehát szenvedjen meg érte. Van egy kedvenc nénim, aki megkérdezte ugyan, hogy honnan szoktam adni, de aztán közölte hogy ő onnan soha nem tudott, és nem is akar venni. Mondtam, hogy pedig már pár embernek sikerült. Csak azért kérem onnan, mert a felesleges kutatófúrásokból már elegem van. Akkor álljak sorba a kolléganőjénél újra. Köszi! Marika! Marika odanéz - vegyél már vért az úrtól onnan a külső vénából - ok, mondta Marika, és közben visszakézből már be is szúrta oda, ahová én kértem - és oda sem nézett. Mit szólsz, milyen az élet?

Na kérem, ezután a rövid kis bevezető után térjünk rá erre a bizonyos meg nem nevezett országos központi vérellátóra, ahol egyszer csak találtam magam... persze nem véletlenül. Hanem szenilitásból. De ez most mindegy. A megszépítő messzeség. Történt egyszer, hogy egy szép december 27-én jött a levél: jöjjenek jöjjenek, mert kevés a vér, főleg így ünnepek alatt, és nagyon kell a vérlemezke. Nézem a naptárat. Adhatok? Adhatok. Akkor go! Na de hová? Nézzük a listát, első kerületben leszek - közel van akiről álmodtam, róla álmodtam az éjjel - akkor legyen az. Segítsünk, vigyünk vérlemezkét, bár fogalmam sincs hol keresendő ez az alkatrész. Viszem az egész vért, nyilván közte lesz. Meg is érkeztem, egy szép december 30-i napon, fél 11 körül. Már az előtérben is bajsejtelem gyötör, itt legalább 50-60 ember nyomorog, áll-ül-sétálgat. Az rengeteg. És ezek mind korábban jöttek nálam. Kérdés, milyen stádiumban vannak? Mindegy, előttem vannak. Jó, ráérünk, kitöltöm a 300 kérdésből álló teljesen felesleges, bemondáson alapuló kérdőívet, nem volt mostanában terhesség megszakításom és aggályos kapcsolatom férfival. Én ezt persze tudtam, csak most még megnyugtatóbb. 56-os vagyok, na nem Dózsa Laci, csak úgy spontán. Most a 38-as számot hívták vizsgálatra. Biztató. Üljünk le, és bizakodjunk. Telik-múlik az idő, eltelik két órácska, és nem történik semmi. Hacsak az nem, hogy befut az ATV stábja, csininéni szőke loknikkal, meg három léhűtő, és betörve a véradó szobába elkezdenek kis színes riportot készíteni, ha kell ha nem. Hogy jaaaaaaj mennyien jöttek el kérem vért adni. Az senkinek nem tűnik fel, hogy jaaaaaj mennyien eljöttek, és a 6 ágy közül csak egy vagy kettő foglalt. Nem lehetne esetleg felpörgetni az eseményeket? Addig is keressük az első véradót, aki 18 éves, és apukája kísérte el. Kíván nyilatkozni? NEM! Inkább vért adnék végre. Nyekk. Csalódott loknik. Akkor vágóképeket veszünk fel, aki nem kíván szerepelni, menjen ki, vagy forduljon el...

Ezenközben csak azt figyelem meg, hogy vizsgálatra már fél órája nem hívtak be senkit. Áll a sorszám. Óvatosan a pulthoz megyek, és megkérdezem, hogy esetleg a doktor úr odabent kisebb műtéteket is végez ambulánsan? Mert ennyire azért nem öl bennünket az unalom, segítőkészség ide vagy oda... Hölgy nem nyilatkozhat. Én szeretnék, de nincs kinek. A stáb már elment. Váratlanul kinyitnak egy ajtót, és egy nővér kiszól, hogy ő elkezd vért vizsgálni és vérnyomást mérni, hogy haladjunk. Megdöbbenek. Ennek a rengeteg embernek még nincs laborja? Mi a jó ég zajlott eddig? A rengeteg ember az ajtóhoz tódul. Én nem tódulok sehova, mert a sorszám 55-ön áll. Ha én most tódulok, akkor lekésem a dokit. Így csak fogom a fejem, hogy belemegyek, és ez a jóember még elküld laborra, ahol most 40 ember áll sorban. Ez minimum még 2 óra... 

Ekkor viszont rám mosolyog a szerencse, és kiderül hogy a doki is vizsgál vért. Ami csak azért lep meg, mert mire az orvos elé kerül az ember, más helyen ezen már régen túl van. Nem az orvos dolga. Hát itt nem ez a divat. Tehát benne van a pakliban, itt több mint két óra elteltével derül ki, hogy a páciens mégsem alkalmas valamiért véradásra. Mert itt szó szerint páciensnek kell lenni, ami mint tudjuk azt jelenti "türelmes". Így járt egy srác is előttem, aki két és fél órát ült sorban, mire egy nem túl régi tetoválása miatt kiselejtezték. Mondta is, hogy ha ez előbb kiderül (mondjuk a 300 pontos hülye kérdőív kitér erre), akkor nem töltötte volna itt feleslegesen a fél napot.

Na, én meg adhatok. Tessék! Minő szerencse, vérnyomás kicsit magas (ami nem csoda az előzmények alapján), hemoglobin rendben, hajrá. Bejutok a szentélybe, végre elkérik az adatlapomat és a könyvecskémet. Erre megszólal a rádióban egy dal. "Szeretném a homokórát megállítani, szeretném az emlékeim elfelejteni". A hölgy nem érti, min röhögök. Drága, semmibaj, csak muszáj röhögnöm. Én is szeretném, a mai délelőtt után. És röhögök. Kínomban.

Becsületére legyen mondva, a nővérke simán betalál a tűvel, és oda ahová mutatom, nem veszekszik. Sínen vagyok... Közben hallom, a mellettem lévő delikvens megkérdezi, hogy megkaphatja-e a kitűzőjét, mert ötvenszeres véradó. Mondják hogy persze. Elmegy a nővér, majd lógó orral visszatér. Mégsem kaphatja meg. Sajnos nincs 50-es. Elfogyott. Hol is lenne belőle, mint a nagy központiban? Minden más van. Kérdezem, mi az a minden más? Azt mondja, tíz- húsz- harmincszoros, amit akarok. Mondom, akkor nekem is jár egy 30-as? Hát maga már harminckétszeres... mondom igen, de én még soha nem kaptam. Soha? Soha. Akkor kap.

Vér csörgedez lefele. Biztat, hogy jön ám szépen. Megnyugtat. Közben periférikus hallásomat megüti egy izgatott hang, hogy Zsuzsika gyere csak... ez általában nem jelent jót. A tőlem második ágyon fekvő pasassal valami nem stimmel. Indul a már korábban emlegetett "Ki Mit Tud?". Azt a hölgyet is mozgósítják, aki amúgy a bejáratnál a véradókat fogadja, adja a zacskót, és a szaloncukrot. Ő biztos már látott ezt-azt. Már ketten kísérleteznek, pasas sápad, mosolyog - de már nem természetesen. Tessenek csak... Belép egy harmadik hölgy, magas, határozott, sötét rövid haj, szemüveg. A másik kettő felragyog, sóhajt... a Mágus. Gyere nézd meg kérlek... Mágus odamegy - nem tudni orvos vagy nővér - nézeget, tűt mozgat. Orrát dörzsöli. Majd kimondja: sajnos roncsolódott a véna. Olyankor ez van... elfordulok. A folytatásra nem vagyok kíváncsi. Szegény pasas, láthatólag rosszul van...

Mi elkészültünk, jól vagyok. Szerencsém volt. Hurrá, tessék kihúzni, ragtapasz rá, és mennék is. Mert nagyon gyorsan elrepült ez a három óra, akár az ólomszárnyú betonbagoly. De így fél kettő felé az ebédet már el is szoktam felejteni, viszont ma még eszembe sem jutott. Kapom a szaloncukrot (jó lehet valamire) és a zacskó lencsét, amit ugyan nem értek, de elteszem. Végre visszaszerzem a kabátom és a táskám. (Ja az öltözőszekrény százassal működik, hogy egyszerűbb legyen. Jó vele vergődni így félkézzel). És ahogy Fábry mondaná, a megváltó meglehetősen profán kontextusban való emlegetése közepette menekülök ki az utcára. Hát, van ahol semmi nem változik... én ezt nem hiszem el... és hogy én mekkora ökör vagyok... ide sem teszem be többé a lábam!!!

...na, vajon ezúttal meddig tudom betartani?