Ez a képet ma reggel láttam a Facebookon, és először azt hittem, a Szocializmus hagyatéka, vagy bármelyik retró oldal szokásos nosztalgiázása. Szeretem ezeket az oldalakat, persze bizonyos keretek között. De kiderült, hogy nem erről van szó, mert a képaláírás szerint egy ismerősöm költözött be a falak közé egy hétre, nagyon is a XXI. században. És spontán megörökítette a telefonjával a festői látképet. Ekkor rohantak meg az emlékek, mert rájöttem, hogy ez nem más, mint az Irgalmasrendi Kórház folyosója, leánykori nevén az ORFI. Nekem már csak ORFI marad. Fogalmam sincs persze az igazi történetéről, lehet hogy előtte is Irgalmas volt, én csak annyit tudok, amennyit az életem során itt átéltem. Mert a mi családunk számtalan csodálatos története kapcsolódhatna ehhez a helyhez, ha valójában nem arról lenne szó, hogy felmenőim döntő többségét itt segítette át az orvostudomány a túlvilágra, annak ellenére, hogy ők még egyáltalán nem készültek oda. A sikersztorik többsége mégis az általuk csak szövetbonctaninak becézett udvari horror-lakban végződött. Dédapámat nem ismertem, ő volt az első a sorban, én már csak dédanyámat jártam ide látogatni óvodás koromban. Kisgyerekként mély nyomokat hagyhattak ezek a tortúrák, mert pontosan azok az érzések rohantak meg, ahogy már említettem, amik akkor. Rájöttem, hogy ezen a helyen minimum fél évszázada nem történt semmi... Amikor dédanyámhoz jártunk be, ugyan ezeket a retkes, ótvar, levert élű ajtókat fejeltem le. Ugyan ezen a pepita kövön tébláboltam, és ezt a repedt, fehér csempét támasztottam a falon.Itt megállt az idő, ORFI ide, Irgalmasok oda. Nekem amúgy az irgalmasságról egész más jut eszembe, normális körülmények között, mint itt ebben a házban. Nem tudom elfelejteni azt az embert, aki ott feküdt a kórház bejárata előtt a járdán, hogy pontosan mi baja volt, nem tudom. Irgalmas testvéreink, amikor a járókelők berohantak segítségért, kizavarták őket. A beteg területileg nem hozzájuk tartozik, nem vehetik fel. Elvitették máshova, mert ugye fő az irgalmasság, nyilván más volt az ügyeletes kórház. Hogy még élve jutott-e oda a páciens, erről nem szólt a fáma. Akkor ebből nagy balhé volt, aztán persze elcsitult. De azt sem felejtem el egykönnyen, amikor hajnalban anyám kocsival vitt be hozzájuk. Mert se telefon, se mentő nem lévén a közelben, hová rohanjon az ember ijedtében, mint a legközelebbi elintézőbe? Szóval, kocsiba be, anyám vezet, én meg egy átvérzett törülközőt szorítottam az orromra, mert dőlt belőle a vér. Ja, hogy egy másik csodakórházból (név nélkül: István Kórház) műtét után egy hajszállal előbb zavartak haza, mert kellett a hely? Lehet.. egy biztos, nem volt egy nagy mámor arra ébredni, hogy az ember a vérében fuldoklik. És még szerencse, ha felébred. Lényeg az, hogy álldogáltam pizsamában az előtérben, kezemmel szorítva a véres törölközőt, a pizsama elején is diszkrét vérfolt derékig, míg a derék éjszakás portás az ügyeletest kajtatta. Elé is került a jámbor, orvosi kabátban és szintén pizsamában, csak az övé nem volt csurom vér. Valami távoli szobában aludta az igazak álmát, és roppant neheztelt, hogy ezt meg kellett szaktani. Lecsoszogott a lépcsőn, viszonylag hamar detektálta - hiába, a tanult embernek nincs párja - hogy alighanem miattam verték fel álmából. Éles elméjével - látva fent vázolt ornátusomat - arra is rájött, hogy orvosi - igen, nem tévedés, orvosi - segítségre szorulok. Félretéve tehát minden bosszúságát, empatikusan hozzám fordult: no és mi a probléma? Abban az állapotban nem éreztem erőt magamban, hogy a "doktor úr, kificamodott a bokám" poént elsüssem, amit másképp nem hagyok ki ha nem kerülget az ájulás. Így a valósághoz híven annyit suttogtam némileg nazálisan, hogy "vérzik az orrom, és nem áll el". Erre őszinte csodálkozásra váltott, és megkérdezte: világos, de ezzel miért ide jöttek? Nálunk nincs ám ügyeletes gégészet! És hol van? Azt ő nem tudja... Utána nézne esetleg? Őőő...esetleg... és mivel fő az irgalmasság, szólt hogy álljak már a lábtörlőre, mert itt tocsogok a kövön a vérben, az meg csúszik. Balesetveszélyes ám!! És nyilván baleseti ügyeletük sincs. Esküszöm, így volt. Némi telefonálgatás következett, és kiderítette, hogy a János Kórházban van egy élő gégész. Kérdezi: hogy jöttek, remélem kocsival? Mondjuk igen.. Akkor jó, mert mentő az nincs. Üljenek vissza, és menjenek fel a János Kórházba, ott majd ellátják. Ezzel, mint aki jól végezte dolgát, ment vissza aludni. Mi meg így is tettünk, törölköző szorít, kocsiba be, Jánosba fel. Ügyeletes előkerül, felébred, érti a problémát, végre kezelésbe vesz egy műtőben. Kissé ráz már a hideg. Időközben már az egész csombék megalvadt, bealvadt, összeragadt, és alapjában véve a vérzés szinte megszűnt. De ettől még hiteles maradok, a nyomok árulkodók, kezeimen alvadt vér, pizsamán és a cipőn szintén, úgy nézek ki, mint akin átment egy IFA. Az orvos erős lámpák fényénél kitisztítja az orromat, majd kedvtelve vizsgálgatja belülről, és megszólal: Ki csinálta ezt a műtétet? Megmondom. Ó, nagyon szép munka, mondja, igazán szép... Igen, drága doktor úr, biztos nagyon szép, csak kurvára vérzik, az az igazság... Azt nem elemzem, neki, hogy a műtét végén is alig tudta elállítani a drága doktornő, valami baj volt a kauterező készülékkel, és néhányszor úgy megbaszott az áram, hogy a szemem kijött mint a csigának. Mondta, ne ugráljak már, és egyre idegesebb lett. De muszáj, drága doktornő, muszáj! És kezemben a vesetállal - amivel asszisztáltam a saját műtétemhez, mert abba potyogtak a kivésett csontocskák - én is egyre idegesebb lettem, mert arra jutottam, ha nem vérzek itt el, akkor tuti az áram vág agyon... Ezt még a seggembe nyomott kéj-injekció sem tudta feledtetni velem, amitől kezdetben még úgy éreztem, hogy én most ki tudnék röppenni az ablakon, és csicseregve megülnék egy közeli ágon. Lehet, hogy fészket is raknék. Hát, ez az érzés hamar elmúlt... maradt az égett szag, és a villamosszék-feelling. Na, mindegy. Régen volt. És ami nem öl meg, az erősebbé tesz, mint tudjuk. És nekik szerencsére még nem sikerült megölniük. Erős szervezet kérdése, eszembe jut a Sportkórház WC-je, ahová ha az ember friss műtötten kivánszorgott, akkor egyszerre kaphatott leprát és/vagy kolerát. Igaz, meleg víz sem volt, de kárpótlásul papír és szappan sem. Éppen-hogy csak az alapfelszereltség volt meg. De rafinált módon vittem több doboz Donalgint, mert az orrműtét után rájöttem, hogy az jót tesz. Ha viszont napokig nem alszik az ember, az nem tesz jót. Viszont fájdalomcsillapítót nem ad senki - pont ezért kell vinni. Szerencsére azóta épül a Biodóm, a Hungarikum Liget, lovas és egyéb stadionok, és ezer más nélkülözhetetlen létesítmény, talán ha mind felépült, és már nincs végképp mit építeni, akkor telik majd ezekre a nyomorult, lepukkant kórházakra is. Az irgalmasság jegyében. Mert azt hiszem, kicsit messzire kalandoztam a reggeli fényképtől... az időben mindenképp messze. Csak ez egy olyan különleges időgép, amivel visszautazik az ember fél évszázadot, és ugyan ott találja magát. Ami egy kórház esetében azért több mind elgondolkoztató... :(