...hogy miért éppen ő? Nem tudom. A napokban jutott eszembe. Fogalmam sincs, hogy miért. Középiskolában tanított engem, de azóta nem hallottam felőle. Ráadásul oroszt tanított, amiért akkor nem nagyon szerettük. Sem őt, sem az orosz nyelvet. Talán azért, mert kötelező volt, és mert senkit nem érdekelt. De akkor ez volt a "világnyelv". A világnak ezen a felén legalábbis. Valahol érezhettem volna vele rokonszenvet, mert nagyapám is orosztanár volt, szegény ő sem jószántából. Akkoriban egy magyar-német-latin szakos tanárnak nem nagyon volt becsülete. Így ő is - szinte önként - megtanult oroszul. Hogy Rudnai Gábor hogyan lett orosztanár - meggyőződésből-e, vagy önszántából, nem tudom, és már nem is fogom megtudni. Nem nagyon ismertük. Pontosabban nem ismertük meg. Tartotta a távolságot. Arra emlékszem, hogy elég furcsa ember volt, zárkózott és mindig kicsit zavarodott. Ezt az állandó félmosolyával, a látszólagos nemtörődömségével próbálta leplezni, amivel folyton azt sugározta, hogy "nem érdekeltek". Nem vagyok itt. Illetve, én nem itt vagyok. Hagyjatok. A kinézete sem volt igazán meggyőző, kissé elhízott ember, pocakkal, amelyen mindig kitűrődött az ing a zakó és a nadrág között. Hozzá nyakkendő - amolyan igénytelenül, lazán megkötve, az ing felső gombja nyitva. Az ing kicsit mindig pecsétes, gondolom mert leette, és nem nagyon volt aki mosson rá. A tanári asztalnál ülve hintázott a szék két hátsó lábán. És mindehhez a mosolygó feje... különleges, körte alakú - alul széles, felül keskeny, tetején gyérülő hajjal. Az arcán körben viszont a szakáll gondosan leborotválva, kékes-feketén csillogó, nagyon erős. És a diák milyen? Kegyetlen, különösen azzal akit nem szeret. Ő volt élcelődésünk állandó célpontja, folyton rajta viccelődtünk... Csak Jagoda-nak neveztük, ami oroszul valami bogyófélét jelent, de mi akkoriban azt gondoltuk, körtét. Enyhébb pillanatainkban meg csak Rudinak hívtuk. Tehát nem szerettük igazán, és úgy éreztük ő sem szeret minket. Talán tanítani sem szeretett. Arra emlékszem, mindig késve érkezett az órára, addig mi a tanterem előtt álltunk a fal mellet. Már rég becsengettek, amikor csoszogva, a hóna alatt a naplóval megjelent. 
Elmaradhatatlan, viseltes barna öltöny, esetleg valami más színű, de mindig gyűrött inggel. Röviden elmondta az anyagot, néha számon is kért, dolgozatot íratott, sőt feleltetett - de általában nem csináltunk semmit. Lényeg, hogy csendben kellett lenni. Volt egy furcsa szokása. Ha valaki mocorgott, és levert valamit a padról, azonnal ki kellett vinnie a katedrára. Elsősorban a tollakat szerette, ezeket kettétörte, a rugót kinyújtotta, majd az egészet kidobta az ablakon. Ehhez annak, aki az ablaknál ült, természetesen ki kellett azt nyitnia. Télen is. Így, amikor valami lepottyant, azonnal az egész osztály felröhögött: "ablaaaaaak". Ő kéjesen széttörte a tollat, radírt, a legdrágább Rotring ceruzát, bármilyen rimánkodás ellenére, és kihajította az emeletről. Az udvaron irodaszerek romjai borították a bokrok alját. Ha jobb kedve volt, és megkértük, mesélt. Állandóan Prágáról mesélt. Pontosan nem értettük a történeteinek a lényegét, hogy mit akar folyton ezzel a várossal. Azt tudtuk, hogy a prágai egyetemen dolgozott, és állandóan oda vágyott vissza... Akkor még én sem értettem. Most kezdem felfogni, hogy minden magányos, elhagyatott ember vágyik valahová, valami vagy valaki után. Van, akinek volt az életében egy ilyen elveszett paradicsom, egy ember akit szeretett, egy hely ahol egyszer jól érezte magát. És ide szeretne visszatalálni. Van, aki csak elképzelte, vagy látott egy filmet, olvasott róla, de nagyon vágyik valamire. Ez egy életre szóló rögeszmévé tud válni, ami vagy megvalósul, vagy csak fantázia marad örökre. Tudtuk, hogy ír verseket, de nem foglalkoztunk vele igazán, nem is értettük őket. Aztán eltelt ez a négy év, ő tanította a csoportot, akik nem továbbtanulóként voltak elkönyvelve. Akiknek mindegy volt... Azért mindenki készült az érettségire. A szerenádozást természetesen nem lehetett kihagyni, bejelentkeztünk Rudihoz is, jó balhé lesz. Nem tudtunk róla semmit, még azt sem, hol lakik. Arra emlékszem, valami régi emeletes ház volt, az Örs vezér tér közelében. Régi lakás, régi bútorok. Megtudtuk, hogy az apukájával él, aki akkor már nagyon öreg és beteges volt. Őt nem is láttuk, csak mondta hogy a szomszéd szobában van, néha átment ránézni. Hallottuk, ahogy pár szót váltanak az öreggel. Mindenki meglepetésére nagyon kedvesen fogadott bennünket. Látszott, hogy készült. Egész más volt, mint az iskolában. Közvetlen és teljesen oldott, nem érződött az iskolában felvett szerep. Saját közegében volt. Nem elég hogy megvendégelt, volt ennivaló, süti, sőt némi kis alkohol is, de koccintott velünk, és összetegeződött az osztállyal. Nem gondoltam volna, hogy akkor mindössze negyven éves volt. Amikor minket tanítani kezdett, csak harminchat. Idősebbnek gondoltuk. Mielőtt eljöttünk, előkerült egy dosszié, benne összegyűjtött lapokon a saját versei. Elővette a kis szüleményeit, beült a karosszékbe és felolvasott belőlük, ami előtte soha nem fordult elő. Sőt, soha nem is említette, hogy lennének versei. Bevallom, nem emlékszem rá, hogy miket olvasott, arra viszont emlékszem, hogy mindenki megilletődött. Hamarosan elköszöntünk, és tovább indultunk. Még sok helyre kellett mennünk. Már az utcán jártunk, amikor valaki észrevette, hogy kinyitja az ablakot, és integet utánunk. Visszaintegettünk. Volt az osztályban egy rocker gyerek, amolyan kemény csávó. Ő szólalt meg, hogy gyerekek, ez a Rudi... engem tökre meghatott, és mutatta is: itt belül. Tudtuk, hogy igaza van, mindenki így volt vele. Utána nem nagyon találkoztunk, óránk már nem volt vele, oroszból nem kellett érettségizni. És eltelt több mint harminc év... valamiért egy társaságban régi tanárok kerültek szóba, és nekem ő jutott eszembe. Aztán szóba kerültek a versei és, és elkezdtük keresni az Interneten. Hátha fent van valamelyik. Nem sok mindent találtunk róla. Azt láttuk, hogy sajnos 2008-ban meghalt, mindössze 62 évesen. Elkezdtük keresni a nyomait, hogy valamit olvassunk tőle. Nekem sikerült megszerezni egy Verseskötetét, ráadásul dedikált példányt, 1995-ből - a Kriszta könyvét. Hogy ki volt Kriszta, csak sejteni lehet. Egy plátói viszony, egy múzsa, egy viszonzatlan érzelem. Szomorúság, csalódottság. Ez köszön vissza a versekből. Felbukkan néhány visszaemlékezés. A Lant és a Kis Lant folyóiratok szerzőjeként publikál, az ottaniak szerény emberként és nagy költőként emlegetik, aki mégsem vitte soha semmire. Hogy költőként a társai elismerték, mutatja, hogy Jékely Zoltán húsz versét is közlésre méltónak ítélte. Emlékmorzsák innen-onnan. Megtudom, hogy az öregember, akinek a csak a hangját hallottuk a szomszéd szobából, híres cukrász volt, cukrászati könyveket is írt. Budapesten több neves cukrászda alapítása is kötődik hozzá, a Hungária kávéházban pedig Heltai Jenőtől örökölt törzsasztala volt. Valószínű a fia tőle örökölte a szerénységét, hiszen ő sem nagyon érvényesült. Öregen és betegen egy kis lakásban, a fia ápolása mellett tengette napjait. Az egyik interjúból kiderül, hogy Rudnai Gábor rajongott Csontváry festészetéért, doktori disszertációját is ebből írta. Próbálta Csontváryt népszerűsíteni, műsorokat, megemlékezéseket szervezni, de ez a tevékenysége sem kellet igazán senkinek. Felajánlotta szolgálatait a pécsi Csontváry Múzeumnak, de ott sem kellett. Kiderült, hogy időközben tanári állása megszűnt, de mivel beszélt nyelveket, egy ideig idegenvezetőként tudott dolgozni. Gondolom, amíg bírta egészséggel. Élete utolsó éveiben a Magyar Nemzeti Múzeum teremőre volt, a kőtárban dolgozott. Még itt is a költészet foglalkoztatta, vagy talán tartotta életben? Ott születtek a Kőtári versei. Nem ritkaság, hogy értékes, tanult emberek múzeumi teremőrként kötnek ki. Próbálnak valahogy a kultúra közelében, annak szolgálatában maradni. Ez történhetett vele is. Az élete végét is megszenvedte, ahogy a többi szakaszát is, daganatos betegség vitte el, amelyet valószínűleg egyedül kellett végigcsinálnia. Erre következtetek egy irodalmár barátja visszaemlékezéseiből, amiben arról ír, hogy ő hordta kezelésekre, és őt hívta, ha bajban volt. Tehát, ezek szerint később sem lett családja, és úgy általában senkije, akire számíthatott. Fogalmam sincs, mi legyen ennek a kis emlékezésnek a címe. Először az "Elfelejtett költő" jutott eszembe, de talán ez nem teljesen igaz. Hiszen vannak könyvei, és aki szakértőként méltatja, az ismeri és elismeri a költészetét. Tehát az irodalmár szakma nem felejtette el, annak ellenére, hogy nem nagyon ismeri senki a verseit. Gondoltam a "Félreismert ember" címre, mert ő egy álca mögött élt, amivel, mint kiderült, szinte beteges félénkségét és szerénységét próbálta leplezni. És mi diákok - szégyen ide vagy oda - tényleg félreismertük, hecceltük, rajta élcelődtünk. Ezt a szerepet, be kell látni, mesterien alakította. Valószínű, mint amatőr rendezőtől és színházi embertől sem állt távol, hogy állandóan szerepet játsszon, a slemil, mindent cinikusan és rezignáltan fogadó kisembert. Ettől még biztos, hogy nem pergett le róla minden, amit emiatt kapott, de a látszat az volt, hogy meg sem hallja, semmi sem zavarja. Látszólag semmi sem érdekelte, mindent a már említett félmosolyával intézett el. Nem vagyok itt. Aki verseken - versekben - gondolkozik, az eleve valamivel több, mint az átlagember, mert van benne valami, ami szép. Akiben még az igény is megvan, hogy ezt átadja másoknak, azt mindenképp el kell ismerni. El kellene ismerni. Neki ez sajnos nem sikerült. Úgy tűnik, az élete során volt két boldog éve Prágában, amit később mindig emlegetett. De minden és mindenki arra utal, hogy magányos volt, nem jutott neki igazi siker és elismerés, egy bármilyen kis irodalmi díj sem. Egy ilyen életút egy szomorú költészetet eredményez, Kriszta könyve is szomorú szerelmes versek gyűjteménye, ami úgy tűnik semmilyen viszonzásra nem talált. Az igazi arcát egyszer láttuk csak, annak az ominózus vendégségnek az estéjén. Akkor bújt elő számunkra, először - és utoljára. Szerintem a tanítványai közül, akik ott voltunk, szerencsére így emlékszünk rá. Hogy nem ismertük, azon már nem lehet változtatni. Nem tudok már mást írni: sajnálom...
